Miért nem járok a korrupció- és kormányellenes (a csehszlovák hagyományokra támaszkodó) kulcscsörgető tüntetésekre? Mert szerintem mindenkinek magában kellene először ezt a kérdést elrendeznie. Mármint a korrupcióhoz való viszonyunkat.
És nem csak a másokét elítélni, hanem a magunk mindennapi kis korrupciócskái lehetőségének ellenállni. Amíg nem tudom azt mondani X-nek, hogy egy szolgálati utat követően ne írjon nekem egy órával későbbi megérkezést azért, hogy néhány euróval több napidíjat kapjak, addig nincs mit keresnem ilyen megmozduláson. Viszont, ha mondom neki, hogy ne tegye, akkor először is megsértődik, másodszor hülyének néz, baleknak, félkegyelműnek. Pedig amíg ezt a kis lépést nem tudjuk meglépni, amíg nem fogjuk fel, hogy éppen ez a kis lépés milyen óriási dolog lenne, addig nincs miért tüntetni, kulcsokat rázni.
És ne mondja nekem senki, hogy a kettőt, a néhány eurós pitiáner ügyeskedést meg a milliós csalásokat nem lehet összehasonlítani. De igen. Egyikből jön a másik. A bűzlő halfejnek van teste is, amely szintén bűzlik. Amúgy meg a hetedik parancsolat sem mondja, hogy mennyit. Egyszerűen: ne lopj! És ha három eurót illetéktelenül veszek fel, az már lopás. Nem magyarázat, hogy mások is ezt teszik. Meg, hogy nap mint nap engem is meglopnak. Na és?! Akkor olyan vagyok mint a többiek. Egyformák vagyunk. Erkölcsileg. Nem megyek hát képmutatóskodni a többiekkel, akik, ha őszintén magukba néznek, alighanem hasonló végkövetkeztetésre juthatnának. De nem szeretnék életvezetési tanácsokat adni másoknak…
***
Nemrégiben egy komáromi konferenciánkon az egyik előadó arról beszélt, hogy a kárpátaljai magyarok történetét nem lehet fekete-fehéren ábrázolni. Naná, hogy nem! A történelem általában sem fekete-fehér. Valahogy úgy érvelt, hogy a legsötétebb kommunista diktatúra alatt is megtalálta az istenadta a nép azt a modus vivendit (kisebb-nagyobb csalások, csempészés), ami a túlélést segítette. Nem volt tehát annyira(!) szörnyű az az időszak sem. Aki életre való volt, meg tudott valahogy élni. A szabálykerülést (erősebben fogalmazva: törvényszegést) mintegy, ha kimondatlanul is, pozitív síkba tolta át. Nem vitatom, hogy jogosan-e, csak ténymegállapításként közlöm.
Lengyel László múltkor egy Népszava-cikkében (Rémület és remény közt, Szép Szó, 2022. 10. 01.) is hasonlókat pedzegetett: „A Kádár-kor embere gyakorlatiasan és észszerűen működött, amikor napi megélhetéséről gondoskodott, csak éppen az egész rendszer észszerűtlenségével nem tudott mit kezdeni. Az Orbán-rendszer embere is pragmatikusan, szabálykerülő módon reagál a rendszer által is keltett válságra, találja ki, hogyan rendezze be életét a személyes, családi energiaválságában, mit építsen le fogyasztásában, miközben elfogadja a rendszer észszerűtlenségét, igazságtalanságát és erkölcstelenségét.”
Nem volt (van) ez másként az egykori Csehszlovákiában, a mai Szlovákiában sem… Jelenség, amivel számolnunk kell. Van viszont ennek etikai, önreflektív vetülete is. Rendben van, hiszen bizonyos fokig bele vagyunk kényszerítve (tényleg?) egy olyan helyzetbe, ahonnan csak szabálykerüléssel tudunk kievickélni. Viszont, ha tisztában vagyunk a saját szabálykerüléseinkkel és nem teszünk ellenük, akkor milyen erkölcsi alapon bírálunk másokat? Milyen alapon próbáljuk több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel elzavarni a szintén szabálykerülő, mert korrupt politikusainkat? Ja, igen, merthogy ők rendszerszerűen. No, de mi is! Meg hogy ők nagyságrendekkel többet. Ez igaz. Viszont a hetedik parancsolat… Lásd fentebb! Sarkítva azt is mondhatnám, hogy jelenleg térségünkben (na jó: szinte) mindenki annyit tesz zsebre (durvábban és valóságosan: lop), amennyihez hozzáfér. A kisember keveset, a nagyember (jóval) többet. Idealistaként számomra az lenne a szép, ha felnőne egy olyan generáció, amely valahogy érintetlen maradna ezektől az eufemisztikusan szólva szabálykerülő machinációktól, s ez fokozatosan (kihalásos alapon!) egyszer csak az egész társadalmat jellemezné. A demokratikus választások során aztán a kínálatban még hírmondónak sem maradna szabálykerülésre hajlamos jelölt. S akkor mondhatnánk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán… Addig meg, jó esetben legalább némi lelkifurdalással csörgetjük a kulcsainkat, hogy vezéreink húzzanak már el a francba.
***
Gyermekfolklórt is tanítok, a hallgatók prezentációkat készítenek gyermekjátékokból, jókedvűen elő is adják, hogy Lipem, lopom a szőlőt… Szóval a szabálykerülést az anyatejjel szívjuk magunkba, hogy aztán később még azt is megtanuljuk: nyomtató lónak nem kötik be a száját. Na, szóval most magam is majdnem úgy jártam, mint azon politikusok (akiken mellesleg jóízűeket szoktam röhögni), szóval akik szónoklataikban „ősi magyar közmondásokat” emlegetnek, miközben azok rendre bibliai eredetűek. A nyomtató lóra vonatkozó szófordulatot tipikus magyar jelenségnek éreztem. Aztán kicsit utánakaparva gyorsan kiderült, hogy bizony ez is a Bibliából származik (a többi között: 5Mózes 25,4), ahol némileg mást jelent mint a közmondássá nemtelenedett magyar változata, ami tudniillik azt sugallja, hogy „az emberek általában kihasználják a munkakörük nyújtotta előnyöket” (…) s „…ez ellen nem lehet tenni, éppen ezért nincs értelme tiltani”. Nem vagyok benne biztos, hogy a szólás pandanja megvan-e a nyugat-európai nyelvekben (bibliai helyként természetesen igen, de a kurrens szlovák, cseh és német közmondásgyűjteményeket átlapozva, úgy tűnik, nincs), mi mindenesetre nagyon megtanultuk. Egyik barátom mesélte, hogy egy rokon hölgy még a rendszerváltás környékén Németországba ment férjhez, egy echte némethez, aki egy helyi, elektromos izzókat gyártó üzemben dolgozott. Mit ad isten, egy szép napon kiégett az egyik villanykörtéjük. A férj megjegyezte, hogy akkor ma majd hazafelé útba ejt egy elektromos szaküzletet. Micsoda? – csattant fel a magyar asszony. Ott dolgozol a gyártó cégben, s te vásárolni akarsz? Hozzál csak szépen haza egyet! De hát az nem úgy működik, meg én ott fizetést kapok, amiből meg tudok venni egy izzót – próbálkozott a férj, de az asszony erősebbnek bizonyult. Rávette, megtanította lopni az urát. Szabályt kerülni. Eszem ágában sincs természetesen holmi sztereotípiákat erősítgetni, s nem hogy nem állítom, de még csak célozni sem szeretnék rá, hogy egy német sosem lop (vagy hogy minden magyar tolvaj), de azért a történetben (Esterházyval szólva, aki ezt Thomas Bernhard kapcsán jelentette ki) strukturálisan mégiscsak van valami igazság: „Thomas Bernhard jut az eszembe, nála működik hasonlóan a korról szóló költői látomás: a mondatok egyenként nem igazak (nyilvánvalóan nem igaz, hogy minden osztrák náci, én is ismerek egyet, aki nem az, etc.), csak az egész: nem is az, hogy igaz, inkább jellemző, még inkább el(ki)kerülhetetlen.” Így Esterházy.
***
Majtényi László írásába (Zsarnokságban) kapok bele, aztán benne is ragadok. Egy passzusára utalok csak, hiszen vesszőparipám, mégpedig, hogy ki a felelősebb a jelenlegi viszonyok miatt: a választók vagy a választottak? Majtényi ezt így fogalmazza meg: „…amíg az elittel szemben szigorúbb, ám az átlagos polgárok iránti elvárások terén már korántsem vagyok radikál. A társadalmi hierarchiában lefelé haladva evidensen egyre megértőbb magatartást helyeselnék.” (Élet és Irodalom 2022/51–52.) A nép természetesen nem váltható le, számon pedig a megválasztott politikusok kérhetőek az ország állapota miatt. De! És ez nem praktikus vagy jogi, hanem etikai, morális kérdés: ha egy társadalomban mélyen gyökerezik a pitiáner korrupció, az apró-cseprő csalások, lopások, hazugságok és elhallgatások, ügyeskedések, akkor világos, hogy a választók, mivel csak magunk közül tudunk választani, valószínűleg ugyanilyen, ugyanebben a társdalomban szocializálódott figurákat tudnak a felső vezetésbe is juttatni. Ők meg, hiszen belenőttek a pitiáner korrupcióba, az apró-cseprő csalásokba stb., ugyanazt folytatják majd, csak egyre nagyobb tétekben. Idealista vagyok, de elképzelem, hogy ki-ki magába száll, s hiába barátja a szakorvos, soron kívül nem megy be a kivizsgálásra, hiába jó ismerőse a polgármester, nem kér és fogad el soron kívül bérlakást, vagy ha éppen orvos az ember, nem hogy nem vár el, de el sem fogad hálapénzt és folytathatnám. S ha mindezt egyenként rendbe raktuk magunkban, ha egy árva petákot nem fogadunk el, nem lopunk, csenünk, csalunk el, anélkül, hogy rászolgáltunk volna, akkor szinte paradicsomi állapotokba jutnánk, s magunk közül bárkit is választunk az ország vezetésére, az már zsigerileg sem lesz hajlamos a korrupcióra. Tudom, ez egy steril, nem létező helyzet, vagy: ahogy Móricka elgondolta… Igen, elgondoltam, s igyekszem e szerint élni. Javaslom, mások is gondoljanak bele, s ha mindenki igyekszik majd e szerint élni, (unokáink majd) meglássák, jobb világ jő! Jönne, ha nem lennénk már benne nyakig az évszázadok alatt kitermelődött valóságban. S innen szemlélve teljesen igaza van Majtényinek, aki Brechtet idézi: „Előbb a has jön, aztán a morál.” Nem ezekre a szerencsétlen, leszakadt rétegekre gondolok természetesen, hiszen ők külső segítség nélkül képtelenek kimászni abból a mély és sötét szociális gödörből, ahová egyszerűen születésük okán keveredtek. De amikor nem a has kérdéséről van szó, akkor bizony igenis számon kérhető a morál. A legjobb, ha mindenki, akit érint, önmagán kéri azt számon. Csak ennyi.
***
Jut még az eszembe a hal és a feje ürügyén megfogalmazottak kapcsán, hogy ez sem ilyen egyszerű. Népünkben ez az ügyeskedésre, aprócska, (térségünkben) szóra sem érdemes csalásokra való hajlam nem önmagától van: évszázadok alatt alakult ki benne mint önvédelmi stratégia, mint a fennmaradás, megmaradás egyetlen(?) lehetősége. S akkor még nem a maguk választotta országvezetők kényszerítették rá, hanem azon urai, akiknek hatalma és önkénye alá egyszerűen beleszülettek. Tehát erre az időszakra is áll az előbb has, aztán a morál elve. Majd napi rutinná merevedtek (majdnem azt írtam, hogy nemesedtek) ezek a pitiáner ügyeskedések, mígnem korgó gyomor hiányában is gyakoroljuk őket. Történetileg nézve tehát megállja a helyét a fejétől bűzlik a hal tétele, ami viszont nem jelenti azt, hogy egyénileg bizony mégiscsak végig kéne gondolni az egészet, s kigyomlálni az ilyen mindennapi rutinjainkat. Ha nem is mások, de legalább önmagunk lelki nyugalma végett.
***
Folyamatos utógyújtásaim vannak, amik persze nem teljesen spontán módon pattannak ki a fejemből, ugyanis Rilke Jóisten-történetei hangzó anyagát hallgatom, töredékesen, éppen csak annyira, amennyire (általában rövid) ideig tartó autózásaim során futja. S eszembe jut a Hogyan jutott az árulás Oroszországba? gyönyörű tanmeséje, amikor a szószegő orosz cárnak különleges, talán maga a Jóisten segítője a történet végén, Vidor Miklós fordításában a következőket üzeni: „Mondd meg uradnak, mostanáig nem volt árulás Oroszországban. Ő maga a vétkes benne, ha majd rájön, hogy senki emberfiában nem bízhatik; immár ő maga mutatta meg, hogyan szegi meg a szavát valaki, és évszázadról évszázadra sok követőre lel majd a példája Oroszországban. Nem kell nekem az arany, megélek anélkül is. Nem aranyat vártam én tőle, hanem igazságot és tisztességet. De ő becsapott. Ezt mondd meg uradnak, a Rettenetes Iván Vasziljevics cárnak, aki fehér városában, Moszkvában, arany ruhában, de rossz lelkiismerettel ül.”
„Ő maga mutatta meg” – hát, igen, a tyúk vagy a tojás kérdéséhez jutottunk. Nekem csak kérdéseim vannak, de annyit azért bízvást mondhatok, a világnak semmiképpen nem lesz kárára, ha ki-ki a maga módján elkezd önmaga jobbításán fáradozni. „Változtasd meg élted.”
