Bár a Daloskönyv a negyedik kötete, annyira eklektikus, hogy elsőnek is gondolhatnánk. A dalok, balladák egysége után miért ez a sokféleség?
Valahogy költőként és olvasóként is megcsömörlöttem a nagyon kitalált konceptkötetektől. Szándékosan szerettem volna eklektikusabbat, egy klasszikus „termésbetakarító” könyvet, ami ugyanakkor mégsem széteső. Bizonyos értelemben tényleg tűnhet olyannak, mint egy első kötet: ezt is tudom, azt is tudom, így is, úgy is. De voltaképpen az van benne, ami engem amúgy is foglalkoztat. Mint egy zenei album: az ember (az olvasó) megtalálhatja benne, ami épp passzol a hangulatához.
A fülszöveg ezt a sokféleséget a szerzői lemez műfajával magyarázza. Tegyük fel, hogy a kötet tényleg egy nagyon sűrűre barázdált bakelit. Melyik vers lenne a B oldal első száma?
Nem tudom. A bonus track biztos, hogy a rap lenne. Az volt az eredeti koncepció, hogy elkülönítve szerepel majd a kötetben, és sokat vívódtam rajta, de végül belekerült a könyv szövetébe. Térey Jánosnak voltak az első köteteiben függelékként hátravetett rapszövegei, amiket ő később „meg is tagadott”, legalábbis nem vette fel őket az összegyűjtött versei közé. Ebben akkor valamiféle Benjamin Button volnék. Korábban sosem írtam rapet, de a műfaj nagyon fontos volt nekem. Úgy tűnik, most is az.
Kimondva is szembemegy a mainstreammel, ha tetszik, a kánonnal, ugyanakkor az irodalmi hagyomány fontossága megkérdőjelezhetetlen a verseiben. Rengeteg a hivatkozás bennük, Petőfitől Aranyon, Orbán Ottón, Jékelyn át Téreyig. Most akkor elhatárolódik, vagy közéjük tartozik?
Nekem nagyon fontos a hagyományhoz való kapcsolódás, de szeretnék valamit kezdeni is vele, nem csak mutogatni a cuccot, mint valami emblémát. Persze hogy ide akarok tartozni, ugyanakkor a mai kortárs közegben keveseknél látom – már a kortársaimnál sem, a fiatalabbaknál még kevésbé –, hogy tökéletesen tisztában lennének vele, miben állnak szügyig, amikor magyar irodalmat csinálnak. Hogy mi mellett vagy mi ellen beszélnek. Talán emiatt próbáltam kissé túlhangsúlyozni, nekem kik a fontosak, hová tartozom vagy szeretnék tartozni. Rosszul viselem a reflektálatlanságot.
Mint annyi minden mást, az irodalmi hagyományhoz való kötődését is rendkívül önreflexíven kezeli a verseiben. Azt írja a Vojtina irodalomszociológiája című versben magának (utalva Aranyra és Orbán Ottóra), „Leszel az, aki mindig is érdekelt: Elfeledett Költő. (…) Több műfajban írtál, de voltaképpen végig marginális maradtál (…) Egy-két mindenáron különbözni akaró, / kétségbeesetten irodalmi apát kereső gyereknek imponálsz majd…” Miért ez a lekicsinylés?
Alapvetően kritikusan szemlélem az irodalmi közeget, meg azt, ami az irodalmi közéletnek nevezett valamiben folyik. Miért épp én magam lennék a kivétel? Az önirónia és az önreflexió állati fontos. Nagyon nagy a zaj, sokszor érzem úgy, hogy a körítés elfedi a produktumot. Jó érzés a kívülálló hülye pózában tetszelegni. Talán a kamaszkorból jön ez a fajta ellenállás vagy inkább ellentartás, és azáltal, hogy elkezdtem – például a már említett rapszövegben – domesztikálni ezt az időszakot, ez a reflex is felerősödött.
Nagyon szerteágazó az a kulturális referenciaháló, amiben a kamaszkori élmények, a Harlemi éjszakák, a Terminátor, Kis Grófo, a képregényhősök vagy a népdal és a rap megfér Vojtina recepcióesztétikájával…
Milbacher Róbert irodalomtörténésznek volt egy Borbély Szilárdot idéző esszéje a kulturális migránsokról, akik megpróbálnak eltüntetni minden nyomot, amelyek a múltjuk felé vezetnek. Amikor ezt a szöveget olvastam, akkor jöttem rá, hogy valami ilyesmi vagyok én is, kulturális migráns, akinek abból kell dolgoznia, amije van, amit hozott, és van egy permanens megkésettsége is, amit nem tud soha helyrebillenteni. A pszichológia különben ezt imposztor-szindrómának hívja. Úgyhogy magamra engedtem a múltam szellemeit, a rapet, a képregényt, mindent. Azzal küzdök leginkább, hogy tudok-e ezzel a sokféleséggel bármit kezdeni. Hogy értelmes vagy értelmezhető konstellációba állítható-e egyáltalán Jékely meg a Fantasztikus Négyes, vagy a Térey-rapszövegek meg a népdalok.
Melyik milyen súllyal van jelen mostanában? Például a népdal, Stan Lee és az irodalom.
A népdal és a néptánc egyre messzebb vannak – sajnos. A képregényekhez valamiféle elemi vonzódást hordozok a gyerekkoromból kezdve, de mostanra mélyedtem el bennük igazán. Fontos egyébként különválasztani a képregény-irodalmat a filmes ipartól. Papíron – mármint kiadványokban – a DC talán még jobb is, mint a Marvel, utóbbi cég világsikerét a Disney szállította. Az irodalom pedig effektíve az életem, a legfontosabb mind közül. Ha a képregény lenne az, akkor nyilván képregényeket írnék, amelyekben lennének irodalmi referenciák. De nem így van, hanem fordítva. Pókember Karinthyt idéz.
Azt írja a Sanyi című versében Petőfiről, pontosabban mondja Petőfinek, hogy „Nem bírnánk mi egymást, te nyurga, túlmozgásos, karrierista gyerek”. Miért gondolja, hogy nem kedvelné?
Ez egy felkérésre született vers az Eső folyóirat számára. Az volt a feladat, hogy többekkel együtt reflektáljunk Farkas Árpád Fehéregyháza, 1849 című versére. Ennek apropóján próbáltam belehelyezkedni egy elképzelt pozícióba. Nagyon nehéz elvonatkoztatni, hiszen annyi minden rárakódott az elmúlt 200 évben, hogy felfejthetetlen az ember személye. Egyetemistaként nagy élményem volt Margócsy István tanulmánya, amiben többek között azzal foglalkozik, milyen önérvényesítő képessége volt Petőfinek, például mennyit keresett, illetve hogy a magáról kialakított költői póznak mennyire kevés köze volt a valósághoz. Közhely: írt egy csomó bordalt, de állítólag nem bírta a bort. Érezte a marketinget. Pörgős, izgága valakinek képzeltem, egy baromi öntudatos, piperkőc csávónak, és az ilyen típusokat annyira nem kedvelem.
Korábban nem volt jellemző, de ebben a kötetben – óvatosan ugyan – olykor közéleti dolgokra is reflektál. Eddig miért nem érezte szükségét, hogy valamiképpen elmondja vagy sejtesse a véleményét?
Nagyon nehéz úgy csinálni a politikai, közéleti dolgokra való reflexiót, hogy az ne legyen direkt, romlandó vagy szentenciózus, és ezáltal ne csapja agyon a verset. Lehet, hogy adott pillanatban szlogennek jó, de versnek öt év múlva már érdektelen. Nem azért tűnhetek óvatosnak, mert nem merem vállalni a véleményem, csak a megformálással kapcsolatban vannak kétségeim. Szeretném artikulálni, amit gondolok, de úgy, hogy az költészetként is megállja a helyét.
Visszatérve a B oldal első számára: lehetne esetleg az Ars poetica?
Lehetne! Nagyon más versbeszéd, mint amihez szokva vagyok, vagy amit kialakítottam. Számomra is meglepő volt, hogy megszületett. Nagyon megfogott a Szemlélő figurája, aki gyakran felbukkan a (Marvel) képregényekben: nagy hatalmú, misztikus, ősöreg, kopasz rondaság áll a Holdon, és jegyzi fel a Föld összes történését – de nem avatkozhat közbe. És mint minden lánglelkű kamasz, akit valaha elragadott az irodalom egy-egy kivételes tavaszi délutánon tizennégy évesen, én is szerettem volna egyszer ilyen című verset írni. Pipa.
Csak azért gondoltam, mert a versek onnantól igazán sokfélék, az Ars poeticától a hang is többfelé ágazik…
Igen. Talán illenék, hogy a negyedik kötetre az embernek legyen egy karakteres, felismerhető hangja, de én ugye kulturális migráns vagyok, vagy imposztor, vagy paraszt, nem kenyerem az illem, nehezemre esik viselkedni. A második kötetemben, a Düvőben például még azt gondoltam, át kell formálnom a népdalokat, hiszen ha ritmusos-rímes imitációkat írnék, az borzalmas lenne (ciki?). Most már simán írok ilyeneket is, arról és úgy szeretnék beszélni, amiről és ahogyan jólesik. Meg ahogy tudok. Mindenről, ami számomra fontos.
+1 KÉRDÉS
Ha a költő szuperhős lenne, milyen szuperképessége lenne?
A szavak mindenható ura lenne. Kérdés és ellenállás nélkül úgy engedelmeskednének neki, ahogyan csak akarná. Bár ez így inkább egy szupergonosz leírása.
