Április 11. a magyar költészet napja, kiváló alkalom hazánk irodalmi nagyjai előtt tisztelegni, felidézni egy-egy versüket, amely valami módon hatást gyakorolt a gondolkodásunkra, vagy amit egyszerűen csak szépnek tartunk és megérintett bennünket.
Honatyáink közül is akadt, aki megemlékezett a jeles napról, s bár éjfélig még sok idő van, azt már most ki merjük jelenteni, hogy ennél mélyebb, összetettebb kompozíció ma már nem fog születni:
József Attila, a Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő és Németh „No mercy” Szilárd, a csülkös pacal és a kollagéngazdag csirkelábak koronázatlan királyának e találkozása szemet gyönyörködtető módon testesíti meg az anyagi és a kulturális proletariátus sajátos fúzióját. Az egész életében szegénységgel, meg nem értettséggel és mentális problémákkal küzdő művész és hazafi, valamint a nemzet számára fáradhatatlan segítőkezet nyújtó, a rezsicsökkentés szűkítését levezénylő rezsibiztos és Fidesz-alelnök önmagában is a társadalom két, markáns pólusát testesíti meg a befogadó számára, a költő kezére rákötött piros-fehér-zöld karszalag azonban mégiscsak azt szimbolizálja, hogy összetartozunk.
Ráadásul - mint ismert - József Attila Kossuth téri szobra a költőnek A Dunánál című versét eleveníti fel: „A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. / Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. / Mintha szivemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna” - olvashatók a csendes merengés első sorai, amely a maga kerek egészében úgy teljes, ahogy van. Ezért nem is lehet mást hozzáfűzni:
„Hajrá, magyarok!”
Németh Szilárd buzdító szavai ráadásul örökérvényűek, a „hajrá” kifejezés minden jel szerint Weiss Manfréd síremlékénél is kiválóan alkalmazható:
Németh Szilárd megmutatta, mire jó a kollagéngazdag csirkeláb