Tonnányi újságcikk után miért gondolták, hogy tudnak még újat mondani a koronavírus-járványról?
A középkori pestis- és kolerajárványoknak, vagy az 1918-19-es spanyolnáthának több tízmillió áldozata volt, és ezek a járványok alapvetően módosították a társadalom működését. Ugyanez igaz a Covid-19 esetében is. Úgy véltük, érdemes komplexen megvizsgálni a szaktudományok és az alkalmazott filozófia eszközeivel, hogy a pandémia miképp befolyásolta az egyének, a közösségek és a politikai elit gondolkodását.
A tanulmányok visszatérő eleme, hogy a járvány bizalomvesztést okozott a társadalomban, s ebben szerepe volt a konteóknak.
Ez nagyrészt az elbulvárosodott tömegmédiának köszönhető, amely azt sugallta, hogy a társadalmi intézmények alkalmatlanok az emberek problémáinak megoldására, a tömegmédia viszont képes erre. Elmagányosodott a társadalom, a hagyományos közösségi formák gyakran kifulladtak, és egyre többen az interneten szerveződő virtuális közösségekbe kapaszkodnak. A csatlakozás ára az, hogy az egyénnek el kell fogadnia a megoldást ígérő tömegmédia csoporterősítő történeteit és nézetrendszerét. Így talált magának megfelelő médiát a vírustól rettegő és a vírustagadó, az oltásfüggő és oltáselutasító, és az is, aki úgy gondolta, nem véletlen események eredményeként született meg a kórokozó, hanem népírtó szándékkal szabadították ránk. A tömegmédia által közvetített történetek és narratívák a csoporthoz tartozó egyénekben megerősítették azt az érzést, hogy véleményükkel egy közösséghez tartoznak, így nincsenek egyedül.
A tévhírekhez nálunk az is kellett, hogy az illetékes szervezetek fukar kézzel csöpögtették az információkat a járvány kórházi kezeléséről, a kormány által nem irányítható sajtónak esélye se volt érdemi választ kapni a kérdéseire, az állami sajtó pedig csak arról „kérdezett”, amiről a kormány akart beszélni.
Úgy gondolom, hogy az alapvető problémát a gyakran kaotikus információáramlás okozta: számos nézőpont, elmélet látott napvilágot a betegségről és gyógyításáról, az oltásokról és azok utóhatásairól, így gyakran a legfontosabb kérdésekre sem lehetett egyértelmű választ adni. Azok az újságírók végezték hitelesen a dolgukat, akik a közönséggel megosztották ezeket a vitákat, és választási lehetőséget kínáltak a médiafogyasztóknak. Csakhogy az emberek befogadásorientáltan válogatnak a média által kínált információk közül, s az az elsődleges igényük, hogy olyan hírekhez, értelmezésekhez jussanak a média által, amelyek megerősítik az ő gondolkodásukat, értékrendjüket, egyéniségüket.
Vagyis nem akarnak informálódni, tanulni, okosodni?
A felgyorsult információáramlás következtében nincs idejük és türelmük az ismereteiket bővíteni, és alaposan tanulmányozni az őket érdeklő problémákat, ám ez a tudományos kérdésekben végképp értelmetlen magatartás. Épp erre a fogyasztói viselkedésre építenek az áltudományos nézeteket hirdető médiumok is, amelyek pontosan ismerik közönségük igényét; tudják, mivel lehet figyelmüket lekötni, és az online tér kínálta lehetőségeket kiaknázva folyamatosan azt közvetítik feléjük, amit hallani szeretnének. A tapasztalat az, hogy a közönség túlnyomó része nem fogékony az alaposan kifejtett, bővebb ismeretanyagra. Ha az olvasó első 3-4 mondatban nem kap olyan információt, ami felkelti a figyelmét, és a történet nem az ő értékrendjét erősíti, akkor tovább lép. Ezért nem elég, ha a média hiteles akar lenni, arra is szükség van, hogy a megalapozott információt érdeklődés felkeltően, röviden és befogadhatóan közvetítse.
Említette, hogy a hiteles tájékoztatás választási lehetőséget ad a közönségnek. De a pandémia kapcsán nem volt valós választási lehetőségünk, el kellett fogadni a bezártságot, és fel kellett vennünk az oltást, ha nem akartuk elveszteni állásunkat, mobilitásunkat.
Tény, hogy a pandémia kezelése felülírta az addigi demokráciaképet. A politikai vezetés világszerte – a járvány hatékony kezelése érdekében – nem adott választási lehetőséget az emberek számára. A tudományra hivatkozva születtek meg a döntések, és a politika számára a tudomány bizonyos értelemben eszközzé vált a járványkezelésben.
Ez indokolt, az viszont támadható, hogy olyan oltásokat tettek kötelezővé, amelyek hatásairól bizonytalan volt a tudásunk, ráadásul a vakcinák következményeiért nem a gyártók, hanem mi vállaltuk a felelősséget.
Valóban ez történt, ezért morális szempontból indokolt lett volna minden esetben hangsúlyozni, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint tekintjük pozitívnak az oltás hatásait.
A járványkezelés okán elrendelt korlátozások miatt néhány országban voltak ugyan tüntetések, ám ezek tömegbázis nélkül elhaltak. Mintha a többségi társadalom elfogadta, sőt megszerette volna a demokráciadeficitet. Ez arra ösztönözheti a politikai hatalmat, hogy tartósan nyirbálja meg a demokratikus jogokat.
A kötetben a szerzők úgy látják, hogy bizonyos helyzetekben – például háború vagy terrorveszély esetén, nagy áldozatokkal járó világjárvány idején – felhatalmazható arra a politikai elit, hogy átmenetileg elvonja a demokratikus jogok egy részét. Olyankor határozottan és gyorsan kell cselekedni, s a helyzet nem kedvez annak, hogy hosszan és árnyaltan megvitassuk, miképp akarunk megoldani egy válsághelyzetet. Ám a traumák leküzdése után a társadalomnak vissza kell térnie a demokratikus gyakorlathoz. Szerzőink nem tartanak attól, hogy a pandémia miatt a demokrácia tartósan csorbulhat.
A kötet számos tanulmánya foglalkozik azzal, hogy miképp változtatta szokásainkat a járvány. Összegezné ezeket a következtetéseket?
A járványokkal kapcsolatos korlátozások feloldását követően az emberek nagy örömmel tértek vissza a közösségi színterekre, megteltek az utcák és a szórakozóhelyek. Ám ettől még az interneten keresztül működő virtuális közösségek is vonzók maradtak. Ezeknek a közösségi formáknak a pandémia előtt is erős volt a tábora, hiszen sokan naponta 6-8 órát is eltöltöttek virtuális közösségek tagjaként. A Covid-19 okozta bezártság megerősítette ezt a kapcsolati formát, és egyre többen ébredtek rá arra is, hogy mennyivel olcsóbb és kényelmesebb a munkájuk javát az online-térben végezni. Erre a munkáltatók is rájöttek, s így az online munkavégzés még elterjedtebbé vált. Ez a képlet a felsőoktatásra is igaz; az egyetemeken, főiskolákon elszaporodtak az online képzések, kurzusok és konferenciák, és ez a tendencia tartósnak ígérkezik.
A pandémia okán számos visszaélés történt, elég, ha a járvány kezdetén sokszoros áron eladott maszkokra vagy azokra a lélegeztetőkészülékre utalunk, amelyekből az indokolt mennyiség tízenötszörösét vette meg az ország tízszeres áron. A kötet ezt a jelenséget miért nem vizsgálta?
A kötet szerzői általános, hosszútávon ható, társadalmi kérdésekkel foglalkoztak tanulmányaikban, ilyen jellegű gyakorlati problémákkal nem. Ezt a média amúgy is naponta megteszi helyettünk.
Szécsi Gábor
A Pécsi Tudományegyetem Kultúratudományi Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Karának tanszékvezető egyetemi tanára, dékánja, emellett az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia (EASA) rendes tagja, a Magyar Alkalmazott Filozófiai Társaság elnöke. Vendégprofesszorként oktatott a helsinki a heidelbergi egyetemen. Kutatási területei: kommunikációelmélet, szemantika, kommunikáció- és médiafilozófia. Néhány könyve: Kommunikáció és gondolkodás (2007); Nyelv, média, közösség (2013); Média és társadalom az információ korában (2016); A történetekbe zárt elme (2020).
