Kicsit kanyargósan jutottunk el idáig. Előbb volt a cselló, a Gryllus Vilmos iránti rajongás, akinek a koncertjén, mindenki mással ellentétben nem volt szabad énekelnünk, annyira a mesterre volt kíváncsi. Máig emlékszem Ami néni, a csellótanár lágy és dallamos hangjára, ahogy szépen szlalomozik a még kissé érdes dallamtöredékek között, amelyek elő-előkúsztak a még nem teljesen kézre álló hangszerből. Aztán jött a gitár, de az csak úgy autodidakta módon, ahogy egy garázsrock banda tagjai tépik a húrt mintegy bemelegítés gyanánt, s inkább talán csak a szomszédok bosszantására. Végül pedig megállapodtunk a zongoránál. Talán ez illik a legjobban Bécshez. Ahogy sétálunk az épp virágba boruló Stadtparkban, ahogy a langyos szellő körbelengi az örök pózba dermedt szobrokat, ahogy egy fiatal nő rákiált a Heldenplatzon rohangáló gyermekére, ahogy a villamos dühödten rácsilingel a bámészkodókra, akik nem törődnek a piros lámpával a zsúfolt átkelőn a Rathaus előtt, az mind olyan, mint egy zongora elszabadult dallama, amiből melódia lesz, keringő vagy operett.
Dusi tehát zongoraórákra jár, hogy még többet felszívjon ebből a dallamból. A hely nem puccos, ledob magáról minden előkelőséget, és ennél civilebb már nem is lehetne. Itt nem lehet drága hangszereket venni, ha már a szülők lelkesülten a világ nagy koncerttermeibe képzelik a csemetéjüket. Kicsit zsúfolt, a kutyák jönnek üdvözölni minket belépéskor, épphogy elfér itt a dob és pár gitár, mint egy készülő romkocsma még nem egészen kikopott nappalija, a zongora pedig mintha a sufniban lenne, itt tanítja a gyereket a harmincnál is fiatalabbnak tűnő szír Leny. Már két koncert is volt, itt ugyanis az a szokás, hogy ha már egy aprócska dallamot el tud játszani a gyermek, akkor azt megmutatják az általában szülőkből álló nagyközönségnek. Még akkor is, ha az ifjú dobos csak a We Will Rock You taktusait tudja épphogy visszaadni.
Itt viszont még koncertteremhez hasonló szoba sincs, ezért az utcára pakolják ki a „nézőteret” alkotó székeket – a zenészek, a hangszerek és az erősítők közvetlenül az épület előtt, egy beugró alatt kapnak helyet, oda még nem vág be az eső. Bárki megállhat a Billa vagy a Pötzleinsdorfer park felé menet, és belefülelhet abba, amit épp játszanak. Már ha kellően empatikus. Nem tagadom, legtöbbször igencsak fülsértő a produkció, főleg ha az itt összeálló zenekarokban „énekel” is valaki, ám a rendezettségnek tűnő káoszból azért elő-előszivárog a zene, a sok-sok lelkesedésből kihallani a tehetségek szárnybontogatásait, és ezek a zsengék, akárcsak életünk első költeményei vagy rajzai inkább minket tükröznek, botladozó halandókat, formátlan vágyunkat valaminek a megragadására, semmint az örökbecsű zeneszerzők szándékait. Mintegy húsz kisebb-nagyobb gyerek lép fel ilyenkor, dobol, gitározik, áll a billentyűk elé, olykor a tulajdonos is bekapcsolódik, egy testes, ám csupa derűbe burkolózó asszonyság, aki tán még a hippi korszakból ragadt itt, de bármikor beül dobolni a zenekarokba, ha úgy jön ki a lépés, és meglepően jól pörgeti a bőrt.
A tavalyi első koncertjén még csak egy kézzel játszott Dusi, a mostanin már két kézzel adta elő Daniel Gottlob Türk német zeneszerző Hans ohne Sorgen című kisebb darabjának az elejét. Fél percnél nem több a produkció, elillan mint az első tavaszi napsütés, ami mégis képes arra, hogy rámosolyogjunk az életünkre még egy komor buszmegállóban is. Igazából egyik koncerttel sem volt szerencsénk, az őszin majd megfagytunk, a mostanin szemerkélt az eső, hamar eláztatva mindent és mindenkit.
Ilyenkor a mellément hangok még jobban tudnak fájni, szinte hasogatnak, mint egy makacs fejfájás. Szerencsére van ételpult is, ahol forró levest, süteményeket, melegszendvicset, almalét és italt lehet venni, kicsit borsos áron, de ezzel is támogatjuk őket.
Igazából egy mozdulat maradt meg nagyon bennem. Amikor Dusi következett tizenkettedik fellépőként, a többiekkel ellentétben ledobta magáról a kabátját és sapkáját, hogy a kis, a nejem által vett zakójában üljön le a zongora elé, amelynek hajtókájára még egy violinkulcsot is odavarrtak, hogy még a laikusok is lássák, mi célt szolgál a fellépőruha. Hiába kezdett rá a cudar márciusi idő, ő meg akarta adni a módját annak az alig fél percnek. Mert az izgalom, a remegő benső, az alázat a közönség előtt, legyen az bármilyen elnéző is, ezt kívánja. Senki nem kérte ezt tőle, mi sem figyelmeztettük rá, magától jött. És ebben számomra több volt Daniel Gottlob Türk minden pazar hangjegyénél, minden botladozó hiúságnál vagy szereplési vágynál. Egy kis biccentés volt a művészet felé, beköszönés, cseppet sem tétova gesztus, hogy: itt vagyok. Nem tudom, mi lesz még belőlem, ünnepelt előadóművész vagy csak az otthoni zsúrok kötelező fellépője, de tisztelem azt a pár hangjegyet, amit így vagy úgy, de elő tudok csalni a billentyűkből. Abból sosem lesz igazán író, festő vagy zeneszerző, aki nem így áll hozzá a saját anyagához. Ezt minden mással ellentétben nem lehet tanítani, ahogy a bécsi utcákon sem hallja mindenki a halk zongoraszót. Pedig ott duruzsol, higgyék el nekem.
