Már a klasszikus, XVIII. századi polgári politikai gazdaságtan (Smith, Ricardo) felismerte, hogy a munka kitüntetett szereppel bír a gazdaságban, amennyiben minden áru csereértékének általános és pontos értékét meghatározza. A munka jelenti a gazdasági együttműködés folyamatosságát, amelyben a szükségletek kölcsönös kielégítése zajlik. Társadalmi és egyéni szempontból ugyancsak irányadó: megélhetőségünk, boldogulásunk egyik, ha nem a legfontosabb forrása. Ezért nyilvánvaló, valamilyen viszonyt mindnyájan kialakítunk a munkához.
Mikor erről a jelenségről beszélgetünk és vitázunk, hajlamosak vagyunk elkerülni azt az – egyébiránt magától értetődő – alapkérdést, hogy egyáltalában mit nevezünk munkának, mi annak legáltalánosabb és legmélyebb tartalma. A köztudat számára nem fontos a válasz megadása, és a szaktudományok sem „bíbelődnek” a munka általános fogalmának tisztázásával, ráhagyják azt a filozófiára. A filozófiai értelmezés röpke áttekintése segíthet bennünket abban, hogy általános keretbe állítsuk a munkával kapcsolatos fontosabb kérdéseket, mint például azt a mindnyájunk számára izgalmas problémát, hogy miképp viszonyuljunk megfelelő módon a munkához.
A bölcselettörténet régóta foglalkozik a munka általános meghatározásával, alapvető sajátosságaival. Anélkül hogy konkrét szakmai fejtegetésbe kezdenék, hadd foglaljam össze röviden a lényeget: a munka – filozófiai szempontból – teleológiai tételezés, az ember-természet közti anyagcsere szabályozója. Első pillanatra nehéznek, legalábbis furcsának tűnhet ez a meghatározás. Ám könnyen feltárhatjuk a mély tartalmat. A definíció első része (teleológia-működés) annyit jelent, hogy cél általi meghatározás: az emberi tudat célkitűző képességgel rendelkezik. Vagyis az emberi tudatában megjelenik egy olyan mozzanat (eszmei kép, cél), ami még nincs a valóságban, majd csak később realizálódik, éppen a munka produktumaként. Az a sajátos helyzet áll tehát elő, hogy maga
a cél mint tudati „elem” eldönti, legalábbis befolyásolja magát a munkavégzést.
Alapvető fontosságú összefüggést rejt a megfogalmazás második része is. Az ember azért végez munkát, hogy kielégítse szükségleteit, vágyait, és ezt végső soron a természet javainak a fel- és kihasználásával tudja biztosítani. „Negáljuk a dolgot” (Hegel), vagyis megsemmisítjük a munka tárgyát azzal, hogy eszünk-iszunk, használjuk a ruhánkat, az autónkat, lelakjuk a lakásunkat és így tovább.
Ám a természet a maga javait nem adja oda az embernek „önként” és kész formában: ki kell azokat vonnia belőle – átalakítással, formálással. És pontosan ez maga a munka.
Az ember a szükségletei kielégítésével tud életben maradni, így képes másnap-harmadnap is folytatni átalakító tevékenységét. Tehát a munka tárgya konkrétan eltűnik, abszolút értelemben viszont nem szűnik meg. Ily módon az ember és a természet között létrejön a szükségszerű és állandóan bővülő viszony.
Emeljünk ki még egy konkrét megállapítást (a hegeli után). A nemzetközi és a hazai filozófiai szakmát egyaránt meglepte a kései Lukács György munkafelfogása. A magyar gondolkodó Hegel, Marx, Engels és N. Hartmann felismeréseit továbbgondolva, sajátos koncepciót dolgozott ki. Szerinte egyrészt az ember éppen a munkával lép át a biológiai létformából a társadalmi létbe, kiküzdve magát a magasabb létszférába. Ezért lesz nála a munka és csak a munka átmeneti kategória, tudniillik a többi fontos képződmény (tulajdon, termelés, közösség, vallás, jog) mind a már kialakult társadalomhoz kötődik. Másrészt, amikor már létrejött a társadalom, akkor pedig a munka válik mindenfajta emberi gyakorlat ősformájává, modelljévé. Másképp fogalmazva: a munka minden fontosabb emberi megnyilvánulást képes modellálni, leírni. Összefoglalva: a munka a társadalom alapja, mintegy megalapozó képződménye.
Azt gondolom, joggal vethetjük fel azt a dilemmát (akár Lukács kapcsán is), hogy egy, a munkára alapozott felfogás mennyire alkalmas a társadalmi formák történeti alakváltozásainak a leírására. Ám abban biztosak lehetünk, hogy a munka mit olyan (megragadva a rövid filozófiai kitekintés tanulságát) végigköveti az emberiség történetét, általános formájában nem tudjuk jelenlétét kiiktatni életünkből. Tudjuk szeretni, vagy nem-szeretni, jelentőségét kicsinyíteni, vagy pótolni lustasággal, kényelemmel, lázálmokkal, ám
a legjobb viszony hozzá mégis csak az, ha tartósan megbarátkozunk vele,
és helyesebb azon gondolkodnunk, majd arra törekednünk, hogy kifejlesszük magunkban azokat a készségeket/képességeket, amelyekkel minduntalan magasabb szintre hozzuk a munka világát, s benne a dolgozó ember szerepét.
Fontos megértenünk, hogy nem a munkát indokolt megtagadni, kicsinyíteni jelentőségét, vagy akárcsak korszerűtlenné silányítani. Ellenkezőleg, az a kívánatos, hogy tudjunk vele élni, és hogy manapság ismerjük fel a munka új tartalmait, kompetenciáit, s találjuk meg hozzájuk az igazodás új és magas rendű formáit-módozatait. Ugyanis
akár akarjuk, akár nem, átalakul a munka egész struktúrája, tartalma.
A filozófia figyelmezett bennünket: minden gyökeres tudományos felfedezés és mélyre hatoló technikai vívmány, alapvető technológiai újítás előbb vagy utóbb kormeghatározó erővel tör rá a gazdaságra, majd azon keresztül alapvetően változtatja meg az élet úgyszólván minden fontosabb jelenségét. Így vagyunk most ezzel az informatika, a digitalizáció, az automatizáció, a robottechnika, az internet szédületes fejlődésével: lényegi változások, kihívások születnek a munka világában.
A korábbi, klasszikus (például a XVIII-XX. századi) munkafolyamatban a természet anyagainak, erőforrásainak minél kíméletlenebb és kiterjedtebb kifosztása történt, mégpedig a munkás nyers fizikai erőinek kizsákmányolásával. A munkás kénytelen volt egyetlen áruját, azaz munkaerejét kiszolgáltatni a tőketulajdonos (az üzem, a szerszám, a föld fölött rendelkező gyáros, gróf, vagy az állam mint munkaadó) érdekének. Egyszerű kiszolgáló szerepet töltött be. Az egyszerű, csupán fizikai erőfeszítést igénylő, állandóan ismétlődő munkaműveletek végzése nem alkalmas arra, hogy a munkavállaló kifejlessze a benne rejlő valamennyi munkaképességét, találékonyságát. Ma és a közeljövőben még inkább új munkakompetenciák, és -követelmények jönnek létre. A gazdaság fejlődésének útja arra mutat, hogy növekedjen a termelésben a hozzáadott érték, a szellemi teljesítmény, leginkább az új gondolatok, ötletek kitalálása, illetőleg alkalmazása. Egyszóval: az innovatív és kreatív képességek kerülnek előtérbe. Az egyszerű rutinfeladatok végzésére kárhoztatott munkásból így lesz nyitott gondolkodású, friss szemléletű, képzett és öntudatos foglalkoztatott, aki a munkafolyamat aktív részvevőjévé, alakítójává válik. Aki – büszkén vállaljuk – alkotóvá magasztosul. S ilyen szellemi képességet bírva, bizony még a munkaadóval szembeni korábbi merev és méltatlan alárendeltségi viszonyt is valamelyest oldani tudja.
Nem arról van szó, hogy megszűnik a fizikai és az egyszerű munka, amelyik tehát nem igényel különösebb szellemi teljesítményt. De arról igen, hogy új hangsúlyt, értéket kap a munka (mint a gyártás valós lezajlása), valamint a munka előtti és utáni folyamat. Mire egy áru eljut a fogyasztóhoz, négy, szükségképp kialakuló gazdasági „pilléren” megy át: a tervezés, a gyártás, a menedzsment, az értékesítés – hosszabb-rövidebb időtartalmú – folyamatában. A hasznosulási érték, a profit arányában más és más lesz. A konkrét gyártás, vagyis maga az áru elkészítése, a profit hozamának, becslések szerint, mindössze 3-4 százalékát teszi ki, szemben a tervezés (a mindig új és új fogyasztói igényeket szülő cél megfogalmazása), a menedzsment, a piackutatás, az eladásra irányuló befolyásolás, manipulálás együttes szellemi produktumával, amely már 40-45 százalékos arányt mutat.
Vagyis a munkavégzés hozzáadott szellemi értéke hozzávetőlegesen tízszerese a fizikai gyártási művelet hasznosulási arányszámának.
Ebből világosan következik a munkaadó elemi gazdasági érdeke, hogy ne csupán az áru előállításának fizikai feltételeit és lefolytatását biztosítsa, hanem növelje – fokozatosan és mind nagyobb mértékben – a munkához köthető szellemi mozzanatok részarányát. Ma az a vállalat, gyár, vállalkozás teszi jól a dolgát, amelyik szüntelenül azon gondolkodik, hogyan tud mindig újabb és korszerűbb termékkel előállni a piacon, milyen hatásfokkal képes bemutatni, eladhatóvá tenni a kész produktumot. Egyáltalában mennyire ismeri a fogyasztói igényeket, kialakíthat-e új kívánalmakat? A munka új kompetenciái jönnek létre, jelesül: a természettudományos műveltség, az informatikai képzettség és jártasság, a megfelelő kommunikációs felkészültség, a széles körű piackutatás, a biztos (gyakorlati) nyelvi tudás, a fogyasztói pszichológia rejtett alkalmazása. Az ilyen kompetenciák, nem vitás, magasabb rendű értéket képviselnek, egyúttal magasabb követelményeket is támasztanak a munkafolyamatban részvevők számára.
Az új kompetenciák kialakítását és terjedését elsősorban gazdasági érdekek kényszerítik ki, amelyek előbb vagy utóbb bekövetkeznek, attól függően, hogy mennyire fejlett az adott ország gazdasága. A munka struktúrájának és tartalmának olyan horderejű megváltoztatásáról van szó, hogy még a gazdaság átalakítása is kevésnek bizonyul. (Bár ez is emberpróbáló kihívás.) Többre van szükség. A politika, az oktatási és a nevelési rendszer, a társadalomkutatás, a művelődés, a média, az újságírás, a közgondolkodás, az egész társadalom új hozzáállása és határozott felelősségvállalása nélkül tartós sikert nem remélhetünk. Továbbá
reálisan aligha várhatjuk, hogy az úgynevezett „összeszerelő üzemekben” foglalkoztatott dolgozók (akik többnyire rutin és monoton munkát végeznek) majd elsajátítják az új munkakompetenciákat.
A megoldás útja: a munka alapú társadalomból átlépni a tudás alapú társadalomba, ami – nyilvánvaló – erős társadalmi hajlandóságot és megegyezési készséget, illetőleg közös kiküzdést feltételez.
A tudás alapú társadalom elve jól hangzik, a megvalósítása nálunk mégis fölöttébb gyatra, ellentmondásos módon zajlik, legalábbis kevéssé átgondolva. Nem csodálkozhatunk sokak azon nézetén, hogy valójában távolodunk tőle. Igaz is, a tudás abszolút nincs társadalmilag megbecsülve. Érdemes lenne ennek az okait taglalni (egy másik alkalommal). Itt csupán arra a tudattal kapcsolatos problémára kívánok utalni, amely jobban kapcsolódik a munka-témához. Fentebb hangsúlyoztam, a munka új kompetenciáinak kialakítása mennyire fontos feladat. Most arra hívnám fel a figyelmet, hogy a tudás tartalma éppúgy megváltozik, mint a munkáé: ugyanis új tudáskompetenciák kerülnek előtérbe.
Látnunk kell, a tudás jelentése napjainkban szintén gyökeres átalakuláson megy keresztül. Ma már a tudás nem a lexikális ismeretek halmazát jelenti. És ennek nyomán a követendő példa nem egyszerűen a nagy vagy a még nagyobb tudás. Elsősorban nem az számít, hogy az ember minél több ismeret, adat, tény birtokosa legyen. Nem az a döntő, hogy valaki minél többet tudjon. Különben is a gépekkel, a komputerekkel, az internettel, a mobilkészülékekkel aligha versenyezhetünk. Az új tudáskompetenciák megértésére és elsajátítására van szükségünk: azaz a szelektáló, a súlypontozó, a rendező és átlátó képességre. Arra, hogy tudjuk szétválasztani egymástól az igazat a hamistól, az érvényes ismeretet az ál- és manipulatív szándékoktól, a jót a rossztól, a hasznosat a kártékonytól. Egyáltalán, tanuljunk tényeket, adatokat, kijelentéseket mérlegelni, akarjunk és tudjunk koncentrálva gondolkodni, józan kérdéseket megfogalmazni, a valóságot felkészülten és kritikai módon faggatni. Azt hiszem, ezen a ponton a munka és a tudás új fajta kompetenciái összeérnek, egymást erősítik.
Számomra nyilvánvaló, hogy ez ügyben – mások mellett – sokat tehet az oktatás és a nevelés. Ránézve a hazai tanártársadalom állapotára, megdöbbenhetünk egy, a miénkhez nagyon hasonló eset leírásán, amely majd 250 évvel ezelőtt történt: Adam Smith közgazdász fő művében külön értekezik az akkori oktatás és nevelés problémáiról. Keserűen jegyzi meg, hogy a kormányzatban, a hivatalokban felüti a fejét a gőgös magatartás morális veszélye: ennek nyomán
„gyakran hajlanak arra, hogy könnyelműen és igazi ok nélkül ítéljék vagy állásukból megfosszák a tanítót. Mit tehet a tanító? Pártfogást keres, ám azt nem hivatásának ügyes vagy szorgalmas teljesítésével, hanem fölöttesei akaratának alázatos szolgálatával szerzi meg ...”
Talán önkritikusan magukba szállhatnának nálunk a politika (és oktatáspolitika) mai irányítói, amiképp az egység nélküli tanártársadalomnak is szembesülnie kellene saját megosztottságának problémájával. Sajnos, ma még itt tartunk.
