Sajátságos izgalommal követem Demeter Szilárd megszólalásait. Már-már rajongói buzgalommal. A magyar kultúra területének kis nagyembere ugyanis, ha mással még nem, de ezekkel szép lassan beírta magát az irodalom, a popzene és a kultúrtörténet históriájába. Nem igazán lehet majd megírni ennek a korszaknak a történetét úgy, hogy ízelítőnek ne szúrjunk majd be egy-két Demeter-idézetet, hiszen nyelvében, megközelítésében, gondolati ívében plasztikusan adja vissza az állampártként működő Fidesz hatalmi reflexeit, gyakorlatát. A kis nagyember tehát illusztráció, annak viszont minden részletében tökéletes. Ahogy manapság elég beleolvasni az Előre vagy a Vörös Zászló egy-két korabeli számába, hogy a nyelv fordulataiból kicsapjon a diktatúra fokhagymaszaga, úgy fogjuk egy napon tanulmányozni majd a NER-séget az ő szavai révén.
Mert úgy lebegtetni, ahogy ő lebegtet (ha épp nem a sarkalatos énjét veszi elő), kevesen tudnak. Tán még Németh Szilárd, bár ő öntudatlanul, a nyelvvel való örök birkózás eredményeként. Itt viszont minden „talán”, a sok „ most még nem”, vagy a legszebb, a gyöngyszemként csillogó „nem tartom kizártnak” nagyon is tudatos elem. Legújabban a Sziget fesztivál kapcsán nyilatkozott meg, egyszer egy rádióinterjúban, amely a kormánypárti média felől „cirkuszt”, az ellenzék felől „kollektív hisztériát” hozott, majd másodjára egy saját szöveggel a Mandineren, amelyben lazán megismételte a mutatványt. A Szigettel jelen pillanatban nincs semmi baj, hiszen annak „kulturális hozadéka” nagy, és „magyar érdek” a fenntartása. Most. Még. Mert ez „változhat”. Hiszen lennének „eszközeik”, hogy bárminek a megrendezését „ellehetetlenítsék” a Szigeten. Azt már tudjuk, hogy nemcsak ott, hanem a magyar kultúra egész területén.
Minimális nyelvi érzék birtokában is kiverne a víz, ha én lennék a Sziget fesztivál egyik szervezője. Hiszen az ítélet világos: „a kultúrában az öngyarmatosítás, a »külföldi« modellekhez való szervilis igazodás a legveszélyesebb”, ráadásul a „másolat-kultúra nemcsak hogy eladhatatlan, hanem kiszolgáltatottá is teszi a nemzetet”. Értsd: mi a fenének muzsikáljanak idegen zenekarok java részt idegeneknek a mi kis szigetünkön. Most. Még. Miközben ehelyett lehetnénk kevésbé kiszolgáltatottak Jókai Annával és Nagy Feróval, vagy Ákossal. Utóbbi is fellépett nem egyszer a Szigeten, zajos sikerrel, de nem tartom kizártnak, hogy ennek vége. Az intő szavak után igazi magyar zenekar és előadó, hacsak nem akar direkt ártani a nemzetének, nem megy többé a Hajógyári rezervátumba.
Nem akarok nagyon intimpistáskodni, de annak idején Kolozsváron imádtam Demeter írásainak humorát az egyetemisták lapjában. Azt hiszem, ez a humor nem illant el, most is ott dolgozik a mondatai mélyén, csak mi felejtettünk el valahogy nevetni. Talán humortalanná tett minket a másolat-kultúra túlzott befogadása. Vagy érzékenyek lettünk a hatalmi önkényre, és ez elnyomja bennünk a rejtett poénok erejét. Csak találgatni tudok. De talán ez változhat. Lehet, hogy egyszer ez a fajta humor is ellehetetlenül. Bár most még erre nem látok sok esélyt.