Amikor Bibó István 1946-ban a magyar demokrácia „negatív tételeit” elemezte, a legsúlyosabbnak két tehertételt talált: az egyik „az ország többségében mutatkozó fáradtság és passzivitás”, a másik pedig „a közéleti erkölcsök teljes demoralizálódása”. Bár a történelmi analógiákkal érdemes óvatosan bánni, talán nem csak én érzékelem, hogy a magyar demokrácia mai, siralmas állapotának kialakulásához a Bibó által említett két tényező alapvetően járult hozzá. Történeti elemzésének kulcsfogalmai, a „hazugság” és a „valósággal való szembenézés” hiánya ismét a magyar politika – gondolom, nem kell sorolnom a példákat – központi elemeinek számítanak.
A magyar demokrácia mérlegei című írásában (Bibó István: Válogatott tanulmányok I–IV., Magvető Könyvkiadó, 1990) így fogalmaz: „A magyar demokrácia jelenlegi állapotában a legsúlyosabb tételnek, melyet a fizikai pusztulás és az erkölcsi elnyomorodás előtt kell megemlítenünk, az ország többségében mutatkozó fáradtságot és passzivitást kell tekinteni. Magyarország 1867, vagyis a hamis politikai kompromisszumot jelentő osztrák–magyar kiegyezés óta van mind fokozottabb mértékben hozzászoktatva ahhoz, hogy a politika egy teljességgel áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen, rosszhiszemű játék, melyet néhány kevés számú és erkölcsileg teljességgel alant álló ember csinál a maga számára. Különösen kiéleződött ez a közhangulat 1919 óta, amikor a Horthy-rezsim az Osztrák–Magyar Monarchia addig érvényes hazugságai helyébe a történeti Magyarország helyreállításának és a mániákus antibolsevizmusnak a hazugságait helyezte, amikor is a kereszténység és a nemzeti eszme lettek azok a bunkók, melyeknek a révén a valósággal való bármiféle szembenézés a legteljesebb politikai és közéleti kiközösítést hozta maga után. (...) Ezzel együtt fölburjánzott a blöffölő és hamis kategóriákkal dolgozó sajtónak egy különleges fajtája is, amely a feketéről egészen egyszerűen azt hazudta, hogy fehér, csak éppen ezt a hazugságot egy csomó korszerű vagy állítólag korszerű politikai fogalomnak a frazeológiájában tálalta föl.”
A magyar demokrácia másik „negatív tétele” is a hazugsággal függ össze: „A magyar demokrácia másik súlyos tehertétele a közéleti erkölcsök teljes demoralizálódása. A magyar tömegek – más közép- és kelet-európai tömegekkel szemben – azt tanulták meg, hogy a kormányok és a kormányférfiak másképpen beszélnek és másképpen cselekednek.” (Ugye milyen ismerős.) Bibó egyik legtöbbször idézett kijelentése szerint „Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni”. A politikai hazugság ugyanis Bibó szerint megbosszulja önmagát – erről szintén van a közelmúltból tapasztalatunk.
Ám Gyurcsány Ferenc példájából Orbán Viktor nem azt tanulta meg, hogy a politikában „hazudni nem lehet”, hanem azt, hogy a politikai hazugságokat soha nem szabad bevallani.