„Szerintem ez nem egy női pálya, nem egy női műfaj a humor” – fejtette ki Nacsa Olivér a karcFM adásában, mert „ha megnézzük, nem voltak sokan (nők) ebben a szakmában.” A köztévé egykor szebb időket megélt hivatásos nevettetőjéből Pottyondy Edina kapcsán bukott ki a gendercsendőr, s mindjárt a közönség hangjaként (humorista királyi többes?) elárulta, „a nézők kevésbé adnak egy-egy humoros mondatnak, gondolatnak nyomatékot, ha azt egy nő szájából hallják”.
Lehet Pottyondy poénjait, karakterét kritizálni (a fenyegetően rendezett konyha-háttér a késtartóval túmács, és sokszor dühösebb, mint amennyire ironikus), ahogy Nacsáról is lehetnek meglátásaink (Bagi Iván humora eredetibb, de az ő arca viccesebb, és senki sem utánozza jobban Korda Gyuri bácsit), ám a véleményünknek – jó esetben – semmi köze a nemükhöz. Ha pedig itthon nemigen voltak női humoristák – Csala Zsuzsa, Lorán Lenke, Bach Szilvia, Nagy Natália, Stefanovics Angéla, Rainer-Micsinyei Nóra vagy Kormos Anett már smafu? –, az leginkább a szakmára nézve kínos; Karinthy-gyűrűt 1975 óta kizárólag csak férfiaknak osztottak.
Bizonyára a woke-nyugat mételye, hogy ott színpadot kap Amy Schumer, Ali Wong és Aubrey Plaza, a Saturday Night Live-ban vezető író/szereplő Kate McKinnon, Tiffany Haddish és Sarah Silverman, de folytathatnánk a sort az ausztrál Rebel Wilsonnal, a brit Jennifer Saundersszel és a Philomena Cunkként ismertebb Diane Morgannel. Ők nem csak poénokat írnak, előadnak, és műsorokat vezetnek, de humorral reflektálnak arra is, milyen a mai világban nőnek lenni, küzdeni a nemi előítéletek, a tárgyiasítás vagy a testszégyenítés ellen, és nem sülnek fel. Vicceiken éppúgy nevetnek (vagy épp nem nevetnek) férfiak, mint nőtársaik. Nacsának abban igaza van, hogy „a humor nem női műfaj”, ahogy nem is csak a férfiöltözők és -klubok sajátja, hanem mindenkié, aki csinálja, nézi vagy hallgatja, és derül rajta.