– Tudta, hogy minket „szomorúzenésznek” hívnak a könnyű műfaj képviselői? – kérdezi Eszter. Rázom a fejemet, mire megerősíti. – Pedig igen. Elsősorban azért, mert mi kottából játszunk. A darabhoz való hűség, az előírtakhoz való ragaszkodás korlátoz minket, ezért gondolhatják sokan, hogy érteni is kell a klasszikus zene élvezéséhez.
Ebből fakadhat a komoly jelző, mélázom magamban, holott a muzsika játék. Játékos lehet a megkedvelése is. Nekem személyesen Kocsis Zoltán (1952-2016) adott tanácsot arra, hogyan tanulhatnám meg élvezni a komolyzenét. Azt mondta, a koncert elején válasszak ki egy hangszert, és csak annak a muzsikáját figyeljem. A többi csatlakozni fog hozzá, higgyem el, körbeöleli a kiválasztottat, és rövidesen az egész szimfonikus zenekart hallani fogom. Igaza volt.
A felfénylő öröm
– Az öcsém esküvőjén ámulattal hallgattam három gitáros játékát, akik fantasztikus összhangban játszottak kotta és kottaolvasási tudás nélkül. Hogy lehet ez, hüledeztem. A másik ok a műfajtól való távolságtartásra, hogy a komolyzene nem trendi. Az ötvenes-hatvanas években kifejezetten divat volt hallgatni, beszélni róla. Egy ismerősöm mesélte, hogy gyerekkorában az anyjával járt koncertre, mint sok más kortársa. Most viszont, ha körülnéz egy koncertteremben, inkább időseket lát.
Jómagam is, morfondírozom magamban, igazat adva Eszternek. Akinek a jövőre vonatkozóan nincs jó prognózisa, de nem tudja az okát.
– Nálunk csak komolyzene szólt otthon. A lányaink is azt hallgatták, ám ők a maguk örömére, kikapcsolódásként nem klasszikus zenei albumot tettek a lejátszóba, pedig kiskorukban zenéltek is. Eljárnak koncertekre, de nem jelent többet az életükben a komolyzene, mint egy nem zenész házaspár gyermekének.
Tehát ez sem garancia a komolyzene élethosszig tartó megszeretésére, vonom le a tanulságot.
– Pedig remek mentális rekreáció, ha valaki elmélyed egy zenedarabban, egyfajta módosult tudatállapotot eredményez – folytatja az oboaművész.
– Egészen más világba csöppen, ami idenyugtató, de akár fájdalomcsillapító is lehet. Gyógyhatású, akár az állatok simogatása, a festés, az írás és más művészeti gyógymódok.
Anyám és a testvérem is pszichológus, nálunk senki nem volt zenész, engem viszont egészen kicsi koromtól semmi más nem érdekelt, csak a komolyzene. Anyám szerint én nem is játszottam, csak klasszikusokat hallgattam. Ha édesanyám feltett egy lemezt, órákig tudtam egy helyben ülve hallgatni és énekelni. A fáma szerint előbb énekeltem, mint beszéltem.
Tehát, állapítom meg, nem elég a gyerekkorban, napi rendszerességgel tíz percben, az Astoria szálló halljából közvetített Ki nyer ma?, vagy a hetvenes években, a rádió és a tévé által közvetített esti koncertek takaró alatti hallgatása. A fejlődéshez végképp nem.
– A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában kezdtem a tanulmányaimat, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytattam, ahonnan már a másodévben felkértek helyettesítésre az Operába. Az akkori Állami Hangverseny Zenekarba negyedévben vettek fel. Azóta a zenekar neve Kocsis Zoltán karnagy és főzeneigazgató vezetése alatt Nemzeti Filharmonikusokra változott, ám a zenekari muzsikálás iránti rajongásom és a lelkesedésem harmincnegyedik éve változatlan.
Eszterék szólama, a négyfős oboaszekció egy időben járt a Konzervatóriumba, és ugyanaz volt a tanáruk, Kemény János, szintén ÁHZ szólamvezető.
– Megszerettette velünk a zenekari létet, de egy oboista eleve zenekari zenésznek készül. Életem egyik legnagyobb élménye, amikor egyszer Zoli (Kocsis Zoltán – A szerk.) egy Mozart zongoraversenyt játszott, háttal a közönségnek. A zongorán a teteje sem volt rajta, jól láttuk őt, ami fontos volt, mert nem a pulpitusról dirigált minket, csak a szemével irányított. A zenekar így is fantasztikus összmunkát végzett, és amikor az utolsó hang is elhalt, felállt a zongorától, és az arcán felfénylett öröm azt sugározta, hogy mi most együtt ezt nagyon jól megcsináltuk. Ezért is remek dolog zenekarban oboázni, nem szólistaként járni a világot.
Vajon miért oboa, miért nem a kislányok körében divatosabb zongora vagy legalább hegedű? – kérdezném, de ő már válaszol is.
– Először zongoráztam, de a tanárnő azt mondta a szüleimnek, hogy a kezeim apró mérete miatt keressenek hozzám jobban illő hangszert, és apám az oboát választotta, mert tetszett neki a hangja. Nekem is – meséli Eszter. – Az élőzenét is megismerhettem, mert a nagyapám operabérletet váltott, tehát volt személyes élményem is a zenéről. Nagyon sajnálom, hogy a mai magyar énekoktatásból szinte teljesen hiányzik a koncert- vagy operalátogatás, illetve a zenetanulás. Pedig a gyerekeknek személyiség- és készségfejlesztő tevékenység zenekarban játszani, megtanulnak együttműködni is.
A zongorahang zavar
Közben eszembe jut, hogy általános iskolában és gimnáziumban sokszor vittek minket koncertre a Zeneakadémiára, az Erkelbe operát nézni, és ez alakította ki a mostani zenerajongásomat. Eszter közben néha körbekémlel, a férjét várjuk. Úgy dönt, elébe megyünk a próbaterembe, mert biztos benne, hogy elandalodott a hangszerbemutatón, és kiszállt a fejéből az interjú-randevú. Hívjuk a liftet, nyílik az ajtó, és kilép belőle Koó Tamás, a zenekar cselló szólamvezetője. Úgy tűnik, nem csak zenében érvényesül köztük a családi összhangzattan.
A csellóművész mindent korán kezdett: nyolc évesen csellózni, huszonnégy éves végzősként zenekarban játszani. Ennek jövőre lesz ötven éve. Akkor a legendás Ferencsik János volt a karnagy, akitől azt tanulta, hogy a művészetben a legfontosabb az őszinteség.
S hogy kisfiúként vajon miért a csellóra esett a választása, és miért nem a sokkalta népszerűbb hegedűre? A válasz nagyon prózai.
– Édesapám választotta nekem, mert ennek nincs olyan éles hangja, mint a hegedűnek, ami fontos a családi béke szempontjából a tanulási időszakban – nevet Tamás. – Ő csak tudhatta, mert volt egy hegedűje, azon játszogatott, anyám testvére pedig zongorázott. Jó hallásuk volt, az énektanárnő mondta a szüleimnek, hogy szépen, tisztán énekelek, érdemes lenne hangszeren tanulnom. Távoli rokonunk volt a Kodály-tanítvány Szőnyi Erzsébet zeneszerző. Mint balkezesnek, ő is a vonós hangszert javasolta nekem. Jól választottak, mert amint lediplomáztam 1974-ben, egy próbajátékot követően az Állami Hangverseny Zenekarba kerültem ösztöndíjasként. Akkoriban minden koncert teltházzal ment, az emberek meg tudták fizetni a jegyárakat, a kultúra minden ága komoly népszerűségnek örvendett. A fiatalok körében is népszerűbb volt a zenetanulás – persze, akkor még nem ismertük az interneten virtuális világát, ami elvonja a figyelmet az igaziról –, nagyobb tömegeket tudott megmozgatni a komolyzene.
A karmesterversenyeket is a takaró alól néztem – ugrik be a fiatal Kobayasi alakja, amint a pálcájával vezényel. De egy ilyen élmény keveseket vezet el a zene iránti rajongáshoz.
– Az, hogy megszereti-e valaki, nagyban függ a családi háttértől. Amikor hazaértem az iskolából, rögtön bekapcsoltam a rádiót, lemezjátszót, és Mozartot, Haydn-t hallgattam, akiket a legegyszerűbb megérteni és megkedvelni. Ha nincs, aki ambicionálja a gyereket, akkor megoldás lehetne az iskolai zeneoktatás, ami talán ma nem tölti be azt a nemesítő hatást, ami a zene sajátja lehetne. Annak, aki hangszeren játszik, megváltozik a világlátása, nyitottabb, elfogadóbb és együttműködésre kész lesz. A koncertlátogató gyerek közösségibb felnőtté válhat, és nem fordulhat elő az, hogy budapestiként nem tudja, merre van a Zeneakadémia, a Vigadó vagy a MÜPA.
A zenei teljesség
Eszter szerint az is fontos, hogy hozzászokjon a gyerek a komolyzenéhez. Ez ugyanolyan gyakorlást igényel, mint a sporttevékenység. Ha a szükségletévé válik, akkor hiányozni fog neki, ha nem kapja meg időről időre. Így válhat koncertjáró felnőtté, aki a gyerekeit is viszi majd magával a korának megfelelő zenei programokra.
– Ami nincs a közgondolkodásban, az nem lehet benne a gyerek fejében sem-- mondja Eszter. – Az országjáró hangszerbemutatóinknak például sikere van, a gyerekek imádják. Több ilyen program kellene, ami megszerettethetné velük a muzsikát. A zene megváltoztatja az embereket, érzékenyebbé, alkalmazkodóbbá tehet, egyben eksztatikus élményt ad.
– Ez olyan, mint az olvasás, a jó történetek ízére is rá lehet kapni a sok olvasással – veszi vissza a szót Tamás. – Amikor már tudtam hangszeren játszani, bekerültem egy növendék vonószenekarba. Hogy az mekkora élmény volt nekem! Év közben heti kétszer próbálni, nyári táborban nyaralni, játszani, kiállni együtt Keszthelyen térzenélni, óriási öröm volt! A kamarazenélés, az intim együttmuzsikálás inspiratív dolog, de a nagyzenekar más. A szimfonikus zenekar a legtökéletesebb hangszer. És minden muzsikus egy-egy hang, mint zongorán a billentyű. Együtt adják ki a zenei teljességet. Nagyszerű a része lenni valaminek, hozzátenni az egész életen át keresett és tökéletesített, nagy egész kialakításához. Nem hiszem, hogy van jobb dolog az együtt zenélésnél, szinte addiktív cselekvés. Számunkra is felemelő lelki és szellemi élmény egy jó koncert, amit nem felejtünk el, és mindig jóérzés rágondolni. Ezt a közönség is megérzi, és lélekben velünk repül. A zene bennünk van, csak ki kell bontani!
