Egy Fejér megyei kisváros gimnáziumába tartok, ahol páran ugyan megtartották a sztrájkot, de érthető módon erről most senki nem szeretne névvel beszélni. Arra gondolok, hogy tavaly januárban ebben az iskolában még 12 tanár – a tanári kar több mint fele – sztrájkba lépett.
Mostanra ott tartunk, hogy a munkabeszüntetés szinte lehetetlen, az elcsigázottság az arcokon is feltűnik, ahogy a tanári szoba felé sétálok. Itt régi ismerősöm, egy biológia-kémia szakos tanár köszönt, és beljebb invitál. A felszerelés nem a XXI. századot idézi:
a sarokban egy VHS-lejátszó a hozzá passzoló televízióval, a másik oldalon egy mikró, amit ugyan a tanári kar közös pénzből vett, a tankerület mégis leltárba vette.
Tanítási idő után vagyunk, csendes már a gimnázium.
– Hányan sztrájkoltak ma? – kérdezem az ismerősömet.
– Összesen nyolcan. Amióta a törvényt megváltoztatták, még az eddiginél is sokkal kisebb a hajlandóság arra, hogy kiálljunk saját magunkért és a diákokért, mert ez róluk is legalább ugyanannyira szól, mint rólunk.
– Milyen retorziókkal járt az előző sztrájk?
– Fizetéslevonások voltak, azokat a napokat, amikor sztrájkba léptünk, levonták. Három napnyi fizetés pedig ilyen bérezés mellett azért eléggé hiányzott. Mi még „olcsón megúsztuk”, olyan történetek is keringtek, hogy valahol a másoktól levont pénzt odaadták annak, aki bement helyettesíteni, egyfajta jutalomként.
– Hogyan sikerült ezt kikerülni most?
– Egyszerűen. Lényegében csak egy órát sztrájkoltunk.
2022. január 31-én, mikor 2016 után először beszüntették a tanárok a munkát, a pedagógusok 13 százaléka döntött úgy, hogy részt vesz a közös megmozdulásban. Ez a szám folyamatosan csökkent, hiszen mindenki számára világossá vált, hogy a kormányban nem fognak partnerre lelni a tanári fizetésekkel és tehercsökkentéssel kapcsolatban. Pintér Sándor autoriter módszerei pedig arra sarkallták a tanárokat, hogy a polgári engedetlenség útját válasszák, szimplán nem vették fel a munkát. Emiatt már több tanár is elveszítette az állását.
– Be merné vállalni a polgári engedetlenséget?
– Itt? Nem lenne értelme! Addig nem lehet aktívan kiállni, ameddig nincs egység. Azt pedig úgy gondolom, szinte lehetetlen megteremteni.
Sokan félnek, sokak pedig csak politikát látnak ebben az egészben.
Pedig ez szerintem ez nem politika, ez annál sokkal több.
– A kormány többször próbálta pártpolitikai üggyé tenni a sztrájkokat, ezek szerint sikerült?
– Ha nem is feltétlen pártpolitikaként tekintenek rá, mindenképpen sikerült átpolitizálni ezt az egészet. Csak ismételni tudom önmagam, itt az oktatás jövőjéről van szó.
Az első nagyobb sztrájk, melyet még bőven a 2022-es választási kampány hajrájában tartottak, olyan muníciót adott a kormánypártok számára, mellyel az egész megmozdulást sikerült a szokásos bal-jobboldali árokásás mezejévé tenni. A fentebb elmesélt történet pedig érezteti, hogy a tanárok egymás ellen fordítása a kormány egy másik fontos eszköze a sztrájkhajlandóság csökkentésére.
– Mennyire érződik kilátástalannak a helyzet?
– Nagyon. Sokszor kérdeztem meg magamtól, mégis miért vagyok még mindig ezen a pályán, miközben az itteni keresetem többszörösét kapnám meg akár egy multinál.
– Mire jutott?
– Egyszerűen szeretem ezt csinálni. Amikor egy diákot eljuttatok onnan, hogy belépett a középszintű oktatásba odáig, hogy sikeres érettségi vizsgát tesz, és minden, ami közben történik.
A szeretet, a megbecsülés, amit ez a szakma néha nyújtani tud.
Ám sajnos az én türelmem is fogy, egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy azt mondjam, ebből elég volt.
– Képes lenne elhagyni akár a pályát?
– Nem szeretném, de ha képtelen leszek belőle normális életszínvonalon megélni, akkor nincs az a mértékű munkaszeretet, ami az alapvető szükségleteket pótolni tudja.
A beszélgetésben természetesen felmerült az új tanárértékelő rendszer témaköre is. Az elvileg idén szeptemberben debütáló szisztéma alapján az igazgatóság hatókörébe fog tartozni a pedagógusok értékelése.
– Egyszerűen elborzasztó ez az új rendszer, amit be akarnak vezetni. Kezdjük ott, hogy rengeteg olyan ígéretet kellene tennünk, amit egyszerűen képtelenek vagyunk teljesíteni. Ameddig mondjuk egy erősebb gimnázium számára az, hogy emeljék a kilencedikes és tizedikes nyelvvizsgák számát, akár megoldható is, az itt egyszerűen lehetetlen. Teljesen más felfogásban, más tempóban oktatunk. Az országos versenyekkel ugyanez a helyzet. Emellett pedig azok a kitételek, hogy az iskola jó hírnevét a személyes és online kommunikációban erősítsük, egyszerűen csak azt fogják elérni, hogy nem lesz szó a gondokról. Hiszen ki beszélne problémákról, ha plusz pénzt kap azért, ha ezt nem teszi meg?
Eddig minden sztrájknál megfigyelhető volt az, hogy ameddig Budapesten akár a falig elmentek a tanárok, addig vidéken a nagyobb városokat leszámítva ez sosem történt meg. Érezhetően feszül egy ellentét Budapest és vidék között ebben a témakörben, a maradék egzisztenciájukat féltő vidéki tanárokat a városiak kollaboránsnak tartják, akiknek csak fel kellene végre venniük a harcot.
– Ez ennél bonyolultabb – reagált a felvetésemre pedagógus ismerősöm, miközben az általa készített teát iszogattam.
– Nem vagyok kormánypárti, nem kívánom kiszolgálni ezt a rendszert, mindezt határozottan elutasítom. Mégis,
egyszerűen nincsenek meg az eszközök arra, hogy többséget tudjunk kovácsolni.
Ameddig csupán egy-egy pedagógus tesz drasztikusabb lépéseket, addig nem fogunk semmit sem elérni.
Már épp elköszönni készültem, mikor eszembe jutott még egy gondolat, bármennyire is kilátástalannak tűnik most a helyzet, mégis kíváncsi voltam, volt-e bármi pozitívum a munkabeszüntetésben.
– Volt, természetesen. Kifüggesztettünk egy molinót, amire csak annyi volt írva: SZTRÁJK! – az egész pusztán szimbolikus volt. Meginvitáltunk a városból mindenkit, hogy aki szimpatizál az üggyel, írjon valamit erre a molinóra. Számomra szívmelengető volt, hogy másik iskolában tanító kollégák mellett volt diákok is visszajöttek, hogy valami bátorítót, támogatót, vagy csak szimplán szépet írjanak.
– Ha legközelebb lesz sztrájk, be fogja szüntetni a munkát?
– Mindenképpen! A legrosszabb dolog, amit tehetünk, az, ha feladjuk. Ha akár csak egy órát is sztrájkolunk, már azzal is kifejezünk valamit, és szerintem ez a legfontosabb, hogy nem maradunk és nem is fogunk csendben maradni.
Elégtelen
Mint arról a Népszava is beszámolt, a pedagógusok többsége elégtelen osztályzatot adna a kormány által kidolgozott új teljesítményértékelő rendszerre, és nem ért egyet a közalkalmazotti státuszuk megszüntetésével sem – ezt derült ki a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) és a Forrás Társadalomkutató Intézet online felméréséből, melyet több mint négyezer pedagógus töltött ki.
A tanárok nyitottak lennének a szakmai, fejlesztő célzatú értékelésre, de a büntető-jutalmazó értékelési rendszert elutasítják. Legtöbben azokat az elvárásokat kifogásolják, amelyeknek valójában semmi közük a szakmai kompetenciáikhoz: ilyen a diákok hiányzásainak száma, az öltözködés, a közösségi médiában megosztott tartalmak, a lojalitás az intézményvezető felé, vagy a “nemzeti elköteleződés”.
