- Ki tudom magamból játszani a fájdalmat – Interjú Csuja Imrével

Meglepődött, amikor a Corvina Kiadó tavaly megkereste, hogy kiadna önről egy könyvet?

Igen, tényleg a kiadótól hívtak fel. Óriási megtiszteltetésnek vettem. Aztán szóba került, hogy ki legyen a beszélgetőtárs és én azonnal Csáki Juditot javasoltam, mert többször részt vettem vele együtt különböző beszélgető műsorokban, esteken itt Budapesten. Szerintem már akkor is jól működtünk együtt és szerencsére Judit elvállalta.

Az alcíme a kötetnek Egy nyár Csuja Imrével. Egy nyár elég is volt, hogy a könyv elkészüljön?

Tavaly nyáron viszonylag szellősen volt elfoglaltságom. Judit pedig a nyarat Kővágóörsön töltötte, én meg Szabadiban. Úgy hogy átkompozgattunk egymáshoz. A kötet eleve úgy indul, hogy Tihanyban volt egy önálló estem, az Imi mondj, egy verset és ő átjött megnézni. Akkor le is ültünk egy vendéglő árnyas udvarába beszélgetni és a nyár végére pedig lett belőle egy könyv.

Amikor először egyben elolvasta mit gondolt?

Ne nevessen ki, de meghatódtam, nem attól, hogy én miket mondtam, hanem, hogy Judit milyen profi módon, szakszerűen,, művészi módon egyfajta dramaturgiába, rendszerbe foglalta. Van eleje, közepe, vége. De alapvetően mégis csak egy nyári beszélgetés a szakmáról, az életről.

Ön inkább azok közé tartozik, aki nehezebben nyílik meg. Nem annyira szeret interjút adni.

Ezt honnan vette?

Ez a kép van bennem, de lehet, hogy tévedek.

Nem is tudom, de nagyon sok interjút adtam. Különösebben nincs ellenemre. A kötettel kapcsolatban nem volt bennem ellenérzés. úgy fogtam fel, hogy ez is a szakmámhoz tartozik, hogy az embert néha elkapják és kérdezgetik mikrofonnal, vagy diktafonnal a kezükben.

A kötetben szerepel egy, a gyerekkora visszaemlékező rész. Vidéken, Hajdúnánáson nőtt fel. Milyen volt ezt felidézni? Volt olyan, amit most először mesélt el, tudott ki mondani?

Nem emlékszem már, hogy miket mondtam a gyerekkoromról, de volt abban minden, a tasliktól a simogatásig. Akkoriban a tanároknak és a szülőknek sem volt tiltva, hogy ne zavarjanak le egy pofont, ha kellett.

Azt mondta, hogy a nagymama, az édesanyjának az anyukája adta a kezébe a könyveket.

Leginkább a versekre tanított. Először hallás után tanultam meg őket, aztán már később megtanultam írni, olvasni. Neki ez volt a hobbija, hogy elkezdett nekem, verseket mondani és hamar kiderült, hogy én fogékony vagyok ezekre. Egyszerűen érdekelt, meg nagyon jól mondatta ő ezeket velem. A maga parasztasszony módján adott is egy életre szóló instrukciót: kisfiam, a pontnál, vonásánál meg kell állni. És milyen igaza volt!

Aztán egy nagyot ugorva, meghatározó szerep jutott az ön életében Simon Zsuzsának, aki a Színház-és Filmművészeti Főiskolán az osztályfőnöke volt.

Egyrészt elévülhetetlen érdeme, hogy felvett engem az osztályába és ott tanított. Amikor a főiskola után az egri színházból fel akartam jönni Pestre eljött nekem kezesnek egy OTP-és hitelügyhöz.

Ön kérte meg erre?

Igen, mert családtag nem lehetett kezes, mást meg nem tudtam megkérni. De nekünk el kellett mennünk az OTP-be, hogy felvegyünk egy kis hitelt az első lakásunkra. De aztán az Arany János Színházba is eljött engem megnézni. És hála Istennek, tetszettem neki, a Két úr szolgájában, amelyben Truffaldinót játszottam. Valló Péter rendezte, nagyon sikeres előadás volt.

Mostani igazgatójával Mácsai Pállal párhuzamosan osztályba járt a főiskolára. Mégis viszonylag hosszú idő telt el, mire együtt dolgoztak.

Az egyik vizsgájukban, a János királyban még én is benne voltam. Néhány évig én vidéken játszottam, aztán jött az Arany János Színház, ott sokat dolgoztam. Miután az megszűnt, jött a szinkron. Egyszer csak egy filmforgatáson találkoztunk, és három hét múlva leszerződtem hozzá az Örkény István Színházba.

Olvastam, hogy csupán annyi gondolkodási időt kért, hogy háromig elszámoljon…

Igen, ez így volt.

De fontos lett még egy korábbi meghívás is, a Katonába Egressy Zoltán Portugáljába, amely nagyon hosszú ideig műsoron volt.

Igen, aztán öt darabba voltam benne. A Portugált húsz éven keresztül játszottuk.

Ha jól tudom, szívesen lett volna ott is tag.

Hogyne, meg is kérdeztem Zsámbéki Gábort, a Katona akkori, egyik alapító igazgatóját. Mondta, hogy szerződtetni nem tud, de ha lesz nekem való szerep, akkor meghívnak. Ezt az ígéretét be is tartotta.

Ezt akkor csalódásként élte meg?

Annyira nem, tudtam, hogy sok jó színész kötődik a Katona József Színházhoz.

Meghatározó a pályáján a film. A főiskolán mennyire tanultak meg filmezni?

Nekem szerencsém volt, mert engem Szabó István tanított a filmszínész mesterségre. Rögtön az első órára Kosztolányi-verseket kellett vinnünk. Én a Szegény kisgyermek panaszait vittem és minden osztálytársnőmnek el kellett mondanom. Ez számomra egy frontális élményt jelentett és szinte azonnal megéreztem azt, hogy is kell filmszínésznek lenni. Emlékszem nagyon féltünk Gáti József tanár úrtól, aki beszédet tanított. Szabó István azt mondta nekünk: gyerekek vegyék tudomásul, hogy a Gáti gojzer varrott cipőt ad a kezükbe, én pedig mokaszínt. De higgyék el hogy adott esetben mindkettő nagyon hasznos viselet.

Ön dolgozott Törőcsik Marival Janisch Attila Hosszú alkony című filmjében.

Mari egy csoda színésznő volt, ezt ott s forgatáson én is megtapasztaltam. Gondolatban a szerepe szerint visszafiatalodott negyven évet. És emlékszem, hogy egyszer csak egy pillanatra tényleg ott állt előttem a ragyogó, fiatal Törőcsik Mari. Óriási varázslatra volt képes. Ez az átváltozás olyan csodája volt, hogy elakadt a lélegzetem.

Olvastam, hogy filmen dolgozott világsztárokkal is, de nem tesz különbséget partner és partner között.

A bemutatkozásig tart az ámulat, utána viszont ez megszűnik, csak a partnerség, a figyelem számít. Donald Sutherlandtól például megállhattam pár centire. Közben ő képileg komponált. Mutatta, hova álljak. Ő az X polgártársban egy szovjet tisztet játszott, én pedig egy nyomozót. Derek Jacobival pedig egy XII. századi történet forgatása közben találkoztam, Dobogókőn vettük fel, én statisztáltam a filmben. Az első napon fogtam egy kecskét, azzal mászkáltam tizenkét órát naponta. A vége felé a Derek Jacobi mellé kellett egy statiszta. Kérdezték tőle ki legyen, mondta, hogy az se jó, az se. Végül pedig megjegyezte, az a kecskés, odajöhet. Látta, hogy nem játszom túl. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy kamera elé kerülnek és azonnal meg akarják mutatni, hogy mekkora színészek,

Két fiát is elvesztette tragikus körülmények között. Mi segíthet ilyenkor, a munka?

Igen, én adott esetben ki tudom magamból játszani a fájdalmat. Meg ott van a lányom Fanni, meg a szintén színész Telekes Péter, a vejem, akik négy unokával láttak el minket. A legkisebb Zsiga, aki egy cukorfalat és tavaly szeptemberben született, most múlt fél éves. Értük érdemes élni és talpon maradni.

A könyvben még sok szó esik a feleségéről.

Igen, ő évtizedek óta a társam, a partnerem, a szerelmem. Szakmailag is komoly karriert mondhat magának, mint szinkronrendező. Negyven év munka után nemrég ment nyugdíjba.

Tud pihenni?

Hét igen, de Szabadiban ő kötözi a szőlőt, meg traktorral nyírja a füvet, amikor én nem érek rá. De a fát én hasogatom, meg kaszálok.

Ez kikapcsolja?

Abszolút, gyerekkoromba nagyon sokat gyomláltam, közben verseket memorizáltam például a Nem tudhatomot a krumpliföldön tanultam meg. Onnan menekültem el, hogy ne kelljen a földet túrni, vénségemre visszatértem megint a természethez és megtaláltunk egy helyet, ahol jól érezzük magunkat. Van gyümölcsösünk, szőlőnk.

Ez régebbi szerzemény?

Öt-hat éves.

Számolta, hány verset tud?

Nem számoltam. Épp nemrég kérdezte tőlem valaki, hogy hány órát tudnék verset mondani. Egy hónap felkészüléssel három-négy órát biztosan.

Vannak versek amiket sokszor elmond, tud mégis újat felfedezni benne, amikor már sokadszor mondja? Mitől nem válik rutinná a versmondás?

Sok múlik a hallgatóságon. Nemrég egy kis létszámú közönség előtt mondtam Babits Jónás könyvét, tízenkét éve mondom, de lépten-nyomon felfedeztem új hangsúlyokat, új értelmezést egy-egy körmondatban, vagy versszakban, történetben. Észrevettem, hogy másképp hangsúlyozok egy jelzőt. Egyszerűen inspirálnak a nézők, a reagálásuk, a mosolyuk, vagy netán a könnyeik. Ilyen szempontból minden önálló est valamennyire improvizatív. Most egy Petőfi-estre készülök, az is nagy kihívás.

A könyvben többször előjön a kétely fontossága.

A kétely visz előre!

Van különbség bizonytalanság és a kétely között?

Amikor már kiállok, nem vagyok bizonytalan. A kétely arra jó, hogy azt tudjam mondani, hogy én mindent megtettem a sikerért. Nem nyugodtam bele abba, hogy úgy éreztem, elértem egy elfogadható szintet, mert mindig van olyan, amit lehet még csiszolni. Minden szerepnél, akárcsak a verseknél, felvetődik valami új szempont. Igyekszem mindig mindent újra pörgetni, új kérdéseket feltenni.

Az Örkény Színházban otthonra talált?

Igen, előtte sokat vándoroltam, sokat voltam szabadúszó, de nem azért, mert nem bírtam a társulati kötöttséget, hanem azt gondoltam, hogy egy fiatal színésznek mennie kell, keresnie az új kihívásokat. Meg kell ismernie új rendezőket, városokat. új közönséget, másféle szemléletet. Mácsai épp akkor hívott, amikor azt gondoltam, most szívesen megpróbálom, milyen kötelékben repülni. És ennek most már lassan húsz éve.

Nemrég mutatták be az Örkény Színházban az Isten című vita drámát, amiben egy püspököt játszik. A mű az eutanáziával, az öngyilkossággal foglalkozik. Ön egy püspököt játszik benne. Milyen volt ezzel a témával találkozni a színpadon?

Mácsai Pál felhívott, és megkérdezte, hogy akarok-e játszani ebben a darabban? És én azt mondtam, hogy igen. Nem lehet nem elvállalni egy szerepet, mert van egy sorsom. Nem akarom a darab kapcsán a saját élettörténetemet erőltetni. Ez a darab egy nagyon égető kérdéssel foglalkozik, fontosnak tartom. Szerintem erre nincs jó válasz, nincs igazán megoldás. Ez egy patthelyzet.