Válságba került Franciaország a nyugdíjreform miatt. Hétfőn a kormány túlélt ugyan két bizalmatlansági indítványt, amit azért nyújtottak be, mert Emmanuel Macron kormányzata az alkotmány 49.3-as cikkelyét alkalmazva, a képviselőházat megkerülve fogadtatja el a törvényjavaslatot, amely 62-ről 64 évre emelné a nyugdíjkorhatárt, mégsem lehet még minden kétséget kizáróan kijelenteni, hogy a jövőben a franciák idősebb korukban élvezhetik csak az öregségi járulék előnyeit.
A franciák dühének megnyilvánulásában a fennálló hatalom is vétkes. A haragot az szította fel, hogy Élisabeth Borne kormányfő a szociális igazságossággal indokolta a reformot, ami az egyenlőség eszmeiségére oly kényes Franciaországban felháborodás tárgya lett.
Kiderült ugyanis, hogy a reform hátrányos helyzetbe hozná a nőket, különösen a dolgozó anyákat.
A reform ellenzői számára reménysugarat jelent, hogy Emmanuel Macron egyszer már meggondolta magát, amikor szembesült az utca erejével. 2018 novemberétől 2019 tavaszáig tiltakoztak a sárgamellényesek. A sárga biztonsági mellényt viselő tüntetők eredetileg a fosszilis tüzelőanyagokra (különösen a dízelre) kivetendő magasabb adó ellen tiltakoztak. Macron elnök az energiafordulatra hivatkozva akarta bevezetni az intézkedést. Később a tüntetők már széleskörű szociális intézkedéseket követeltek, így a minimálbér és a nyugdíjak emelését.
A legfőbb párizsi repülőtér egyik termináljának bejáratát is lezárták a Macron-féle nyugdíjreform ellen tüntetőkAz akció sikerrel zárult. Az elnök visszavonta a javaslatot, bejelentette a minimálbér állami támogatását havi 100 euróig; kedvezményeket biztosított a 2000 eurónál alacsonyabb havi jövedelemmel rendelkező nyugdíjasok számára, önkéntes év végi munkáltatói prémiumot helyezett kilátásba a munkavállalóknak.
Miközben a sárgamellényesek megosztották a társadalmat a gyakran erőszakba torkolló demonstrációikkal, illetve mert sok szélsőjobboldali és szélsőbaloldali is a tüntetők közé keveredett, most erős társadalmi bázisra támaszkodhatnak a nyugdíjreform ellen tiltakozók, hiszen
a megkérdezettek majdnem háromnegyede támogatja a megmozdulásokat.
A munkabeszüntetések beláthatatlan következményekkel járhatnak, benzinhiány fenyeget, s idővel megbénulhat az ország. Ez pedig az elnököt is kényszerhelyzetbe hozhatja.
Más kérdés azonban, hogy Macron most más politikai helyzetben van, mint a sárga mellényesek tiltakozása idején, amikor már újraválasztására is gondolnia kellett: elnöki mandátuma 2027-ben végérvényesen lejár. Igaz, a jelenlegi helyzet komoly politikai kihívást jelent számára már csak azért is, mert pártjának szövetségeseivel együtt sincs többsége a képviselőházban és a kabinet sorsa a jobboldali konzervatív Republikánusoktól függ.
Nem sokon múlt, de elbukott a francia kormány elleni bizalmatlansági indítványAz utcai tüntetések mellett az ellenzéknek egyéb lehetőségei is vannak a reform megváltoztatására, igaz, egyik sem kecsegtet nagy sikerrel. A baloldal népszavazást kíván kezdeményezni, hogy a franciák közvetlenül döntsenek az intézkedésről. Az erről szóló törvényjavaslat benyújtásához 185 parlamenti képviselő támogatására van szükség. Stéphane Peu kommunista képviselő szerint ez nem jelenthet akadályt. Ezután azonban az alkotmánybíróság francia megfelelőjének, az Alkotmánytanácsnak kell rendelkeznie arról, hogy a népszavazási törvényjavaslat nem áll-e ellentétben az alkotmány 11. cikkelyével. Eszerint nem lehet azonnali hatállyal megsemmisíteni egy olyan jogszabályt, amely kevesebb mint egy éve emelkedett törvényerőre.
Ha minden alkotmányos akadály elhárul, s az alkotmánytanács zöld utat ad, a legnehezebb feladat a parlamenti képviselők előtt áll:
a választópolgárok tizedének – ez 4,87 millió franciát jelent - az aláírását kell összegyűjteni. Erre még soha nem volt példa a francia történelemben.
A köztársasági elnök ezután köteles lenne népszavazást kiírni. Amennyiben ez összejön és az aláírásokat hitelesítik, a referendumot ki kell írnia a köztársasági elnöknek.
Ennél egyszerűbb, ha az ellenzék egyből az Alkotmánytanácshoz fordul. Ez azonban értelmetlen lenne, mert Élisabeth Borne kormányfő jelezte: előzetes normakontrollt kér.
Macronnak tehát jó esélyei vannak arra, hogy jogalkotási szempontból minden akadályt vesz a tervezet, de ettől még nem lehet nyugodt. Minél közelebb kerül a törvény a végső elfogadáshoz, annál radikálisabbá válnak a tiltakozó akciók. Mint a Le Figaro fogalmazott, az utca próbára teszi az államfő elszántságát, és egyúttal elnöki mandátumát. Hiába sikerül elfogadni a törvényt, nehéz elképzelni Macron együttműködését további bő négy évig egy olyan társadalommal, amely egyre ellenségesebb vele szemben. Az államfő népszerűsége már a harminc százalékot sem éri el, tavalyi újraválasztása óta közkedveltségi mutatója úgy húsz százalékkal zuhant. Csakhogy nincs más lehetőség, előre kell menekülnie, nem hátrálhat meg. Kedden jelezte, nem vonja vissza a törvényt, a parlamentet sem oszlatja fel és új kormányt sem nevez ki. Szerdán pedig televíziós interjújában azt közölte, a reformnak még az év vége előtt törvényerőre kell emelkednie. Elismerte, nem sikerült megértetni a társadalommal az intézkedés szükségességét. Egyúttal a szakszervezeteket támadta, mert nem álltak elő kompromisszumos javaslattal. Hozzátette, vállalja a népszerűtlenséget a reform fejében.
A határozottság ellenére akad még egy veszélyforrás az államfő szempontjából, ha a saját politikai mozgalma, az Újjászületés nagyágyúi és a vele szövetséges pártok fordulnak el tőle. A Horizontok nevű tömörülés elnöke,
Édouard Philippe volt kormányfő például már a 2027-es elnökválasztásra gondol, és valószínűleg megfordult már a fejében, hpgy nem lenne jó kitartani egy népszerűtlen elnök mellett.
A reform kihirdetése csak azután várható, hogy az Alkotmány véleményezi a jogszabályt és esetlegesen módosításokat javasol. Az elnök azt reméli, hogy ezután a tiltakozó akciók is lecsengenek. Ám erre semmi biztosíték sincs.
Mindennek a forradalom az oka
Németországban és más uniós tagországokban kissé idegenkedve tekintenek a francia tiltakozó akciókra. Több országban nem értik, miért kell megbénítani egy országot a nyugdíjkorhatár két évvel történő felemelése miatt. Amikor 2007-ben az akkori német nagykoalíció arról döntött, hogy az ország polgárai csak 67 éves koruktól élvezhetik az öregségi járulék előnyeit, a szakszervezetek szerveztek tüntetéseket, de a mozgósítás hamar lecsengett.
Franciaországban azonban, amely Európa egyik legrégebbi demokráciája, mintha mind a mai napig élne az a meggyőződés, hogy az utca alááshatja a politikai döntéshozatali folyamatokat, s ezt a sárga mellényesek tiltakozó akciói is megerősítették. A francia nemzettudat mind a mai napig összefonódik az 1789-es forradalommal. A kollektív tudatban jelen van nem csak a "szabadság, egyenlőség, testvériség" egyetemes üzenete, eszmeisége, hanem az is, hogy az alulról kiinduló mozgalmak képesek megdönteni a hierarchiát.
A franciáknak a fennálló rendszerrel szembeni öntudata a gyenge parlamentnek is köszönhető. A köztársasági elnök túlzott hatalma nem erősíti a népképviseletbe vetett bizalmat. Tavaly június óta azonban érezhetően eltolódtak az erőviszonyok. A kisebbségi kormánynak meg kell küzdenie pozícióiért a Nemzetgyűlésben. Így a népképviselet megszabadult passzív szerepétől, amely a kormánydöntések automatikus megszavazását jelentette.
A jelenlegi tiltakozások a franciák munkához fűződő viszonyáról is szólnak, s ezt a különös attitűdöt meglehetősen furcsállják Európa más államaiban. A munkával szembeni fenntartásoknak azonban hagyományai vannak az országban. Paul Lafargue A lustasághoz való jog című híres 1880-as pamfletjében elítélte „azt az őrületet”, amelyet „a munka szeretete képvisel, s amely az egyén és utódai életerejének kimerüléséhez vezet”. „A franciák egyszerűen lusták?” – kérdezte Robert Zaretsky történész a The New York Times hasábjain. Az Emily Párizsban című, egy a francia fővárosban élő amerikairól szóló, közhelyekben bővelkedő Netflix-sorozat egyik epizódjában a következő párbeszéd hangzott el a főszereplő Emily és Luc, egy párizsi férfi között.
„Luc: Szerintem ti amerikaiak rosszul csináljátok. Azért éltek, hogy dolgozzatok. Mi azért dolgozunk, hogy éljünk. Jó pénzt keresni, de amit ti sikernek hívtok, azt én büntetésnek hívom.
Emily: De én élvezem a munkát (...), és boldoggá tesz.
Luc: Téged boldoggá tesz a munka?”
A párbeszéd nagy vonalakban összefoglalja azt, amit a szakértők már sokszor elemeztek: a franciáknak a munkához fűződő sajátos viszonyát. Bár 1975 és 2003 között Franciaországban csökkent az éves munkaidő, azóta stabilizálódott. A ledolgozott órák számát tekintve Németország felett, de Spanyolország és az OECD átlaga alatt van.
Franciaországban 1998-ban bevezették a 35 órás munkahetet, bár ezt azóta rugalmasabbá tették. Emellett 62 évével a legalacsonyabb nyugdíjkorhatárral rendelkező országok közé tartozik, s ez nem változik jelentősen a 64 évvel sem.
„Franciaországban a munka válságát éljük át" – írta egy ízben Dominique Méda szociológus. Ez nem azt jelenti, hogy ne szeretnének dolgozni, hanem azt, hogy elvárják a jó munkakörülményeket. S bármilyen ellentmondásos is: tiltakozások ide vagy oda, a megkérdezettek 77 százaléka azt mondja, hogy elégedett a munkájával. Ennek hátterében az áll, hogy a franciák a valóságosnál sokszor rosszabbnak írják le saját helyzetüket.
A francia kormány közben vitát kezdeményezett a munkakörülmények javításáról. Felvetette például a négynapos munkahét ötletét.
