Olyan eredményt ért el a kínai diplomácia, amelyre az amerikainak esélye sem lett volna: rávette az egymással évtizedek óta ellenséges Szaúd-Arábiát és Iránt, hogy állítsák helyre a 2016-ban megszakított diplomáciai viszonyt. A riválisok közötti békéltetést korábban Irak és a közvetítő szerepben hagyományosan jeleskedő Omán is megkísérelte, Kína a két ország erőfeszítéseire alapozva érhette el az áttörést. A nemzetközi politikában egyre fajsúlyosabb szerepre törekvő ázsiai nagyhatalom ezzel megmutatta, hogy az eddig amerikai érdekszférának tekintett Közel-Keleten is számolni kell velük.
A múlt pénteken bejelentett megállapodás olyan pozitív fejlemény, amely más térségbeli országok jövőjét is kedvezően befolyásolhatja. Például a polgárháború sújtotta Jemenben – ahol a két rivális hatalom de facto proxiháborút folytatott – megnőtt az esély a békére, az egyre súlyosabb gazdasági válságba süllyedő Libanonban pedig – ahol a szaúdi–iráni vetélkedés befolyással bír a belpolitikára –, feloldódhat a politikai patthelyzet. Csodát ugyanakkor a pekingi rezsim sem tudott tenni:
a Rijád és Teherán közötti érdekellentétek továbbra is fennmaradtak, de legalább a kétoldalú feszültség némileg mérséklődött és megnyílt a lehetőség a párbeszédre.
Az Egyesült Államok üdvözölte a konstruktív kínai fellépést. „A mi nézőpontunkból minden, ami segíthet csökkenteni a feszültséget, elkerülni a konfliktust, és bármilyen módon megfékezni Irán veszélyes vagy destabilizáló tevékenységét, jó dolog” – jelentette ki Antony Blinken amerikai külügyminiszter. Washington számára ugyanakkor ez egy újabb figyelmeztető jel arra, hogy a közel-keleti partnereik Kína felé közelednek.
Egyes arab akarnokoknak ugyanis kecsegtetőbben cseng a pekingi rezsim ajánlata, amely (egyelőre) kizárólag a kereskedelmi együttműködés elmélyítéséről szól, feltételek nélkül. Kína magát szuverenistának állítja be, aki nem ártja bele magát más államok belügyeibe. Ez egyáltalán nem igaz, hiszen számos demokratikus országban, például Ausztráliában, Csehországban vagy Kanadában derült fény a közelmúltban rejtett kínai befolyásolási kísérletekre. Az ugyanakkor bizonyos, hogy az ázsiai ország nem szokta baráti országok vezetőit kritizálni emberi jogsértésért, kiállni bebörtönzött aktivistákért vagy elítélni a tüntetések elleni brutális fellépést – szemben a mindenkori washingtoni kormányzattal.
Márpedig az arab zsarnokokat az ilyen nyílt beavatkozások jobban idegesíthetik, hiszen a rejtett próbálkozások ellen a lakosságot rövid pórázon tartó titkosszolgálatok is képesek fellépni.
A felsorolt tényezők ugyan megalapozzák az arab világ Kína felé kacsintgatását, ám nem jelentik azt, hogy Szaúd-Arábia és más közel-keleti országok hátat fordítanának az Egyesült Államoknak. A szaúdi állami légitársaságok jelzésértékű, 37 milliárd dolláros rendelést adtak le utasszállítókra az amerikai Boeing repülőgépgyárnál, mely üzletet a Fehér Ház is méltatott. Rijád ezzel a gesztussal Washingtonnak üzent, hogy továbbra is elkötelezett a kétoldalú együttműködés iránt. Az amerikai egyedülálló hadiipara és katonai ereje miatt továbbra is kulcsszerepet fog játszani a Közel-Keleten. A kínai közvetítéssel létrejött szaúdi–iráni kiegyezés ugyanakkor világossá tette, hogy Szaúd-Arábia más térségbeli országokhoz hasonlóan nem kíván egyik oldalra sem állni a fokozódó nagyhatalmi vetélkedésben.
Az Egyesült Államok a Kínával folytatott rivalizálást egy kibontakozó, újfajta hidegháborúnak tekinti, egy tágabb Nyugat és Kelet közötti, demokratikus értékekért folytatott küzdelemnek, ám e narratíva nem hatja meg az arab vezetőket. Az Ukrajna elleni orosz invázió sem vet fel aggályokat Amerika regionális szövetségeseinél, a gazdasági érdekek számukra többet nyomnak a latban, mint Ukrajna szuverenitása vagy a nemzetközi normák felett érzett aggodalom. A saját népüket is sanyargató akarnokokat az sem kifejezetten zavarja, hogy Kína népirtást hajt végre hittestvéreik, az ujgur muszlimok ellen, ahogy más durva emberi jogi sértések sem.
A Biden-adminisztráció azt a tanulságot vonhatja a fejleményekből, hogy az emberi jogokat is szem előtt tartó külpolitika nem feltétlenül a legjobb megközelítés a Közel-Keleten,
elvégre – Izrael kivételével – az Egyesült Államok összes jelentősebb regionális szövetségese (Bahrein, Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Szaúd-Arábia) elnyomó autokrácia. Rövid távon ez a megközelítés Kína térnyeréséhez vezethet a térségben, Amerika eddigi domináns szerepének rovására.
Megbízható kuncsaftból lett közvetítő
Kína természetesen nem egyik pillanatról a másikra építette ki a befolyását az olajban gazdag Közel-Keleten: hosszú éveken át törekedett arra, hogy elmélyítse a kereskedelmi kapcsolatokat a térségbeli országokkal, ami a hatalmas energiaéhségének köszönhetően nem is volt túl nehéz feladat. Az ázsiai ország immár több olajat importál Szaúd-Arábiából és Iránból egyaránt, mint bármely más ország a világon. Részben ez tette lehetővé, hogy Peking tárgyalóasztalhoz ültesse Rijádot és Teheránt.
A kínai–szaúdi viszony szorosra fűzésében szerepet játszott, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök és az olajmonarchia kormányzásáért felelős Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös között megvan az összhang, ahogyan azt a CNN megjegyezte:
mindketten merészek, magabiztosak, kockázatvállalásra hajlandóak és tele vannak ambíciókkal. A kínai elnököt vörös szőnyeggel fogadták tavaly decemberi rijádi látogatása során, ahol két regionális csúcstalálkozón is részt vett.
Iránnak, amely a 2015-ben megkötött atomalku hanyatlása, a szigorú amerikai szankciók és az emberi jogsértések miatt az utóbbi években nemzetközileg mind jobban elszigetelődött, Kína fontos gazdasági és politikai partnerévé vált. A két ország 2021-ben 25 évre szóló stratégiai keretegyezményt írt alá, amely a hírek szerint negyedévszázad alatt akár 400 milliárd dollár értékű kínai befektetést is jelenthet Teherán számára, cserébe az iráni olaj folyamatos áramlásáért.
Az Egyesült Államok eközben Iránnal szemben a maximális nyomásgyakorláson alapuló, konfrontatív külpolitikát folytatott, a tradicionális partnerének számító Szaúd-Arábiától pedig látványosan elhidegült. Ehhez hozzájárult a Washington Postnak író Dzsamál Hasogdzsi szaúdi disszidens újságíró brutális meggyilkolása, amit a CIA szerint a szaúdi trónörökös rendelt el. Szintén megrendítette a két ország között a bizalmat, hogy az Aramco szaúdi állami olajcég létesítményei elleni 2019-es dróntámadást követően az Öböl-menti ország nézőpontjából Amerika nem lépett fel elég határozottan az akció hátterében sejtett teheráni rezsimmel szemben. A rijádi vezetés egyszerűen már nem érezte úgy, hogy a tengerentúli nagyhatalom szavatolná a biztonságát, ezért elkezdte keresni a lehetőséget a kiegyezésre Iránnal, amelyben végül Kína közvetítése hozott áttörést.
Az sem elhanyagolható tényező, hogy széles körben eluralkodott az a nézet, miszerint az Egyesült Államok a Kínával való vetélkedés jegyében az indiai-csendes-óceáni térségre fordít figyelmet és elhanyagolja a Közel-Keletet.
Felerősítette ez a percepciót Amerika katasztrofálisra sikeredett 2021-es afganisztáni kivonulása is. A régió országai ezért más nagyhatalmaknál is kopogtatnak, saját biztonságuk érdekében Oroszországgal és Kínával is jó viszonyra törekednek. Míg Moszkvával a barátkozás jelen pillanatban kockázatosnak látszik az Ukrajna elleni invázió és az amiatt bevezetett nyugati szankciók következtében, a pekingi rezsimhez való közeledés viszont rengeteg haszonnal kecsegtet.
