„Még megérhetjük, hogy hiányozni fog, ha eltűnik a szemünk elől.” Ezekkel a szavakkal zárta kritikáját Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzetben a nyolcvanas évek nagy magyar sikersorozatáról. Amelyet annyira szeretett a közönség, és annyira távol állt a korszak kultúrpolitikai ideáljaitól (bár már senki meg nem tudta volna mondani, mit is értsünk rajtuk), hogy a kritika se lelkesedni nem mert érte, se a mélybe nem kívánta taszítani. Ezért egyfajta „annyira silány, hogy az már jó” besorolást kapott. Kell a fenének, de jó, ha van, talán még hiányozni is fog. A Lindáról van természetesen szó, amely egy jellegtelennek tűnő rendőrlány kemény karatecsapásaival józanította a maszkulin önteltséget és az alvilági hajlamokat. Bruce Lee és Jackie Chan után szabadon, egy nyugati kulturális és fogyasztási mintákat mutogató kelet-európai, szocialista országban.
Nem mondom, hogy hiányzik, csak bármikor szívesen belenézek. Mostanában éppen az MTVA Archívum szabadon elérhető kínálatában tűnt fel az első három rész, és nem volt kérdés, mire fogok kattintani. Semmit se változott. Ha boncolgatom, akár a fejemet is téphetem a silányságoktól. De ha nézem, elementáris produktum. Nem érdemes ellenkezni vele, mert két rúgással a fotelba andalít. Ám dicsérettel is óvatosan kell próbálkozni, mert lepattan róla, nevetségessé téve az okoskodó rajongót. Annyit mégis megkockáztatok, hogy a sorozat, ifjú hősnőjével kilép az igazságosztó mesefigurák halmazából. Linda egy új világszemléletet, dinamikát hirdet. Meglepő határozottsággal, fiatalos ösztönösséggel tapos bele egy nehézkesen működő világba, ahol mindent százszor meggondolnak, megfontolnak, mielőtt eldöntenék, hogy lehetőleg ne változzon semmi. A lány karatés sikítozása egy nagy Elég Volt! A látványos harcművészeti alakzatok a céltudatos cselekvést sűrítik koreográfiába. A lélektani ábrázolás, a belső motivációk hiánya pedig egy korszerű pragmatikus szemlélet demonstrálása: Ne a lelkem fürkésszétek! Itt vagyok, ezt tudom, használjatok! A haladó szellem melankóliája helyett a cselekvő progresszivitás.
Érdekes, hogy miközben a Magyar Televízió nehezen fogadta be a projekt harsányságát, kommersz nyugati mintáit, abszolút piaci szemlélettel lassította megvalósulását. Fel kell mérni, hogyan fogadják ezt a nézők! Ezért szokatlan módon egy háromrészes „pilot-évadot” rendelt csak meg először. A vezetés becsületére legyen mondva, hogy a siker után zöld lámpát adtak a vállalkozásnak.
Ezzel együtt nehezen érthető, miért kellett a huzavona. Hiszen minden újszerűsége ellenére a Linda alapvetően a magyar bűnügyi és kalandfilmgyártás tradicionális, vígjátéki vonulatát követi. Gát György rendező forgatókönyvíró társaival akkor hibázott volna óriásit, ha megpróbál egy vérkomoly akciósorozatot készíteni az anyagból. Ez nekünk nem nagyon megy. Részben az elégtelen technikai felkészültség, a szükséges tapasztalatok miatt, de igazán a megfelelő szemléletmód hiányzik. Nem tudjuk komolyan venni a műfaji világot, valahol mindig besurran az irónia, az idézőjelezés, a parodizálás. Az „operett”. Nem baj, mert bizonyára nem véletlen, hogy szinte az összes nagy sikerű műfaji tévésorozatunk ebben a hangütésben készült. Ott az ősminta, A Tenkes kapitánya. Két percig nem kell izgulnunk anekdotikus epizódjai élvezete közben. Legszívesebben életben hagynánk a ki tudja hányszor pórul járó Eberstein Eckbert ezredest. Ez a könnyed, kedélyes közelítés köszönt vissza a Borsban, amelyet forradalmi pátosz helyett, finom önirónia és mesteri karikírozás fűt. Az Egy óra múlva itt vagyok sem egy körömlerágós ellenállási kalandsorozat, előszeretettel él az idézőjeles stilizálás, a humoros deheroizálás eszközeivel. De a Princ, a katona sem himnuszt írt a néphadseregnek. Később, a rendszerváltás után ezt a tradíciót vitte tovább a Kisváros is. A magyar szuperhős valahol tisztában van vele, hogy gyenge. Inkább kinevetni tudja a világot, mint valóban legyőzni. És már attól győztesnek érzi magát, ha közben kioszthat pár hatalmas pofont. Igazán szívünkhöz nőtt romantikus történelmi hőseink sem képzelik, hogy fordítani tudnak az erőviszonyokon, és nagy nemzeti diadal felé menetelnek. Legkomolyabb kalandtörténetünk A Pál utcai fiúk. Kamaszok fiktív háborúja.
Úgy látszik, akkor lehet hitelesen szólni a világról, ha pontosan érezzük a saját helyünket, sorsunkat benne. A Linda meséit is ez teszi igazzá. A keserű mosoly az enerváltságon, a határozottság, a tettrekészség vágya. Teljesen értelmetlen hamis állapotba és történelembe ringatni magunkat. Nincs tapasztalatunk, örökségünk a világformáló hősiességről, a birodalmi hatalomról. Hiába próbáljuk Aranybulla-sorozatokkal megteremteni. Idegenek maradnak tőlünk, képtelenség mit kezdeni velük. Nekünk a gyengeségünkből kell erőt merítenünk. Sok bölcs nevetéssel, merész női karatecsapásokkal.
