„Igazából mindenhez hozzászokik az ember. A romok látványához is. Az első nap még minden egyes összedőlt házhoz odarohantunk, de pár nap múlva tudatosult bennünk, hogy mindenütt romok hevernek. Az érzések azonban még bennünk élnek” – mesélte lapunknak Joó Attila László docens, aki a Budapesti Műszaki Egyetem négyfős csapatának tagjaként vett részt a február 6-i, Törökországot és Szíriát ért pusztító földrengés utáni kárfelmérésben. Völgyi Istvánnal ketten az Építőmérnöki Kar Hidak és Szerkezetek Tanszékét, Ther Tamás és Ther Pál pedig az Építészmérnöki Kar Szilárdságtani és Tartószerkezeti Tanszékét képviselték. Öt nappal a földrengés után érkeztek a helyszínre, ahol olyan látvány fogadta őket, amire senki nem volt felkészülve.
„Antakya, amely egy 400 ezres város, 50 százaléka teljesen elpusztult, 20-30 százaléka szinte menthetetlen állapotú épületekből áll. Mi a Hunor mentőcsapathoz csatlakoztunk, akik szombat este egy olyan épülethez vonultak ki, amelyik félig megdőlt. Onnan hallatszottak emberi hangok, ezért a török mentőcsapatokkal közösen a magyarok is próbáltak segíteni. Ott mindjárt ért minket egy 4,4-es erősségű utórengés, mindenki rémülten szaladt ki a megdőlt épület alól, de szerencsére már nem történt további omlás” – elevenítette fel az első élményeket Joó Attila.
A továbbiakban a csapat az AFAD, a török katasztrófavédelem és az Isztambuli Műszaki Egyetem munkatársaival közösen elkezdte az épületekben keletkezett károk felmérését. Három csoportba kellett besorolni az állva maradt házakat: piros, lebontandó, sárga, esetlegesen menthető, illetve zöld, szerkezetileg ép, de még ezekbe sem költözhetnek vissza a lakók. „Ez nem egy pontos műszaki állapotfelmérés volt, hiszen ahhoz ismerni kellett volna a terveket, mintákat venni a szerkezetek anyagából és analíziseket futtatni. Egy ilyen katasztrófa utáni helyzetben erre nincs lehetőség, a gyors állapotfelmérés a cél, szemrevételezéssel. Ilyenkor sokszor láthatóvá válik a tartószerkezet, a merevítőfalak kiesnek több szinten, látszik, hol alakulnak ki képlékeny csuklók a vasbeton vázszerkezetben, ezeket kell lefotózni, a számosságukat feljegyezni, véleményezni. Ez egy nagyon jól működő rendszer volt ott, egy tableten rögzítette az adatokat az AFAD mérnöke, és egy QR-kódos igazolást kapott minden átvizsgált épület, ezzel jeleztük, hogy már megtörtént a felülvizsgálat.”
A munkájuk gyakorlatilag csepp volt a tengerben, hiszen mint az egyetemi docens elmondta, a földrengés körülbelül akkora területet érintett, mint Magyarország, és az összedőlt, megrongálódott épületek száma százezres nagyságrendű. 2019-ben az albániai földrengés helyszínén egy hatfős BME-s csapat egy hét alatt 150 épületet tudott felmérni, most Törökországban a négy magyar mérnök mintegy 60 ház állapotát vizsgálta meg. A romok eltakarítása is elkezdődött már párhuzamosan a mentőakciókkal, de elképesztő mennyiségű az így keletkezett törmelék, amelynek az elhelyezése óriási kihívás. „Láttunk a városon kívüli depókat, ahol elkezdték gyűjteni, de ezek veszélyes anyagokat is tartalmazhatnak, például azbesztet, úgyhogy végig maszkot viseltünk a bontási területek környékén. Amúgy is rengeteg volt a szálló por a levegőben.”
A földrengés után pár nappal már felvetődött az épületek kivitelezőinek a felelőssége, amiért ilyen óriási károk keletkeztek, hiszen más országokban, például Japánban, ahol szintén gyakoriak a nagy erejű földmozgások, jóval kisebb veszteségeket szoktak elszenvedni. Mint Joó Attilától megtudtuk, annak ellenére, hogy Törökország is egy szeizmikusan aktív területen fekszik, egészen az 1999-es, Isztambulhoz közeli földrengésig nem volt építési szabványuk erre vonatkozóan. Ez azt jelenti, hogy a korábban épült épületekben egyáltalán nem gondoltak a földrengésbiztos tervezésre. „Több tényező játszik közre abban, hogy melyik épület maradt állva. Az első a szabványok, amelyek tartalmazzák a szeizmikus zóna térképét, amely előírja többek között, hogy milyen alapgyorsulásra kell méretezni az adott területen. Azonban fontos megjegyezni, hogy a mostani földrengés túllépte ezt az értéket. A második a tervezés. Az erősen szeizmikus zónákban energiaelnyelő módon kell tervezni az épületeket. A fontosabb épületekre – kormányzati épületek, iskolák, kórházak, tűzoltóság – eleve magasabb biztonsági szint vonatkozik, hiszen ezeknek működniük kell minden körülmények között. A harmadik a kivitelezés, amelynek során be kell tartani az előírásokat, az előírt anyagminőségeket kell alkalmazni. A negyedik pedig, hogy az épület életciklusa alatt nem szabad hozzányúlni a tartószerkezethez. Sok esetben az alsó szinteken kávézót, éttermet alakítottak ki, és a nagy, nyitott tér érdekében egyszerűen eltávolították a merevítőfalakat, és ezzel jelentősen meggyengítették az épületet.”
Bár a mérnökcsapat nem az emberek mentésében vett részt, ők is ugyanúgy a romok között éltek, sátorban, fűtetlen konténerben aludtak, nem volt lehetőségük tisztálkodni, éjszaka fagyoskodtak a mínuszokban, és látták a rengeteg holttestet, amelyek a romok eltakarítása közben sorra kerültek napvilágra. És látták a túlélőket, akik az utcán, pokrócba csavarva, hordókban gyújtott tüzek mellett melegedve reménykedtek. „Egy fiatal katona, akit kivezényeltek Antakya városába, mesélte, hogy felesége bent volt az egyik házban, kérte, hogy mi vagyunk a szakértők, mondjuk meg, hogy hol lehet… Nem lehet mit mondani ilyenkor. A hunorosok meséltek egy idős hölgyről, akinek a fia és a lánya is ott lakott az egyik összedőlt házban a családjával – senki nem élte túl. Felfoghatatlan a több tízezer halott és emberi, családi sorsok. Felfoghatatlan…”
Egy ilyen katasztrófa mindenkire kihat, aki személyesen ott járt a helyszínen, és nem csak a képernyőn keresztül, a kényelmes kanapéjáról nézte a tragédia képsorait. A BME mérnökeit is megviselte lelkileg a Törökországban töltött nyolc nap, az ott látottak feldolgozásához ők is kapnak pszichológusi segítséget, ha kérik. De mint Joó Attila László elmondta, ők elsősorban a szakmai tanulságokat vonták le, és azon dolgoznak, hogy a mérnök társadalomban tudatosítsák: ez egy nagyon felelősségteljes szakma. „Bár nem gondolok mindennap a földrengésre, de amikor itt ülök az irodában, és kicsit elkezd rezegni az épület, mert elmegy egy busz, akkor azért átfut az agyamon, amit kint átéltünk. Eddig is hálás voltam mindazért, amim van, de amikor látja az ember, hogy 20-30 másodperc alatt mindene eltűnhet, még erősebbé válik benne a hála érzete.”