Megdöntsük-e a kapitalizmust? Egyáltalán, kapitalizmus-e még az, amit ma annak nevezünk? Van-e egyetértés abban, hogy milyen jellemzőkkel írható le eredeti értelmében? És, ha van is egyetértés, a globális gazdasági hálózatok világában milyen esély van valami ideális helyzet elő- vagy visszaállítására akkor, amikor a leghalványabb kapitalizmus-kritika is félreértésekre adhat okot?
A kapitalizmus kritikáját sokan félreértik, és jellemzően a magántulajdon elleni támadásra egyszerűsítik le, miközben a helyzet, amiben vagyunk, sokkal összetettebb, a tisztánlátást pedig tovább nehezíti, hogy a mindent leuraló gazdasági tevékenység, a végtelen növekedésbe vetett hit, valamint az ezzel járó igazságtalanságok és a közjavak felélése nem csak a kapitalizmus sajátja. Az államszocializmus kezdeti szakaszában a magántulajdonok elvétele ugyanúgy nem vitt minket közelebb az igazságossághoz és társadalmi szolidaritáshoz, mint annak ellenkezője, a rendszerváltáskori privatizáció. Mindeközben rettegve nézünk más tulajdonformákra, amelyeket az 1989 előtti évtizedek lejárattak, kiforgattak eredeti értelmükből, jóllehet pont a tulajdonformák sokfélesége lehetne az egyik garancia az anomáliák kezelésére.
Az, hogy a gazdaság kikerült a helyi társadalmak ellenőrzése alól, mára tény. Mint ahogy az is, hogy még az államok ellenőrzése alól is. Arra, hogy ez utóbbi funkció mivé alakult és hogyan ront tovább a helyzeten, később még visszatérünk.
Egy ideális társadalom elemeit az egymástól való viszonylagos függetlenség köti össze: hozhatunk egyénként döntéseket a közösségtől függetlenül, a közösségek – ha nem korlátozza őket egy mindent uralni akaró állam – maguk határozhatják meg céljaikat és az elérés útját. Ideális esetben ugyanez igaz az államra is, feltéve, hogy sikerül távol tartani az egyéni érdekeket a hatalmi döntésektől. Ezek ma nem léteznek: a társadalmi egyensúly megbomlásával fizetünk a globalizáció vélt hasznaiért és azért a "szabadságért", amely biztosan nem az. Itt elég, ha elsőre csak a technológiáknak való kiszolgáltatottságunkra gondolunk.
A piac nem ördögtől való, ha azt egymástól független magánszemélyek egymás közötti, kényszermentes tranzakciói működtetik, és az egymással kapcsolatba lépő felek egyenrangúak, betartják az egyébként mindenki számára ismert szabályokat. De nem vagyunk képesek végtelen számú szereplővel mit kezdeni, ahogy azzal sem, ha valaki jelentősen nagyobbra nő, mint a többiek, veszélyeztetve ezzel például az üzleti döntésekhez nélkülözhetetlen információkhoz való egyenlő hozzáférést.
Az ideális piac vegytisztán valószínűleg soha nem létezett. Ma viszont – most úgy látszik – esély sincs arra, hogy a fenti jellemzőkből visszanyerjünk valamit, különösen úgy nem, hogy el kell fogadnunk: az információ lett az egyik fő jövedelemforrás, amelyből a hálózati kapitalizmusban magától értetődő módon rekesztődik ki minden önálló szereplő.
Hogyan jutottunk idáig? Az 1700-as évek második felében az uralkodók, az arisztokraták, a főurak születési előjogokra alapozott feudális gazdaságával szemben az "új idők új dalnokai" meghirdették és – a gazdasági sikereik folytán – pár évtized alatt meg is valósították az ún. szabadversenyes kapitalizmust. Ez azt ígérte: szabad a verseny, csak a teljesítmény számít; a szorgalmasok, az okosak, a tehetségesek, a kockázatvállalók sikeresek lesznek és maradnak, a lusták, a tehetségtelenek pedig veszítenek, kihullanak és eltűnnek.
Csakhogy ez a kép már rég nem igaz, már száz éve sem volt igaz. A kapitalizmus igazi jellegzetessége, hogy az ún. sikeres kapitalista nemcsak megelőzni akarja a versenytársát, hanem teljességgel ki is akarja szorítani a piacról. Nem véletlen, hogy már az 1910-es években is számtalan, egyedüli piaci szereplővé – monopóliummá – váló céget szedtek darabjaira az akkor még tényleg piaci versenyben hívő szabályozó államok.
Aztán a II. világháború után – részben a kapitalizmus soha el nem múló, folyamatosan egyenlőtlenségekre építő működésmódjának enyhítése, részben pedig a kommunista Szovjetunió jórészt katonai, kisebbrészt gazdasági fenyegetése miatt – szerte a fejlett nyugati társadalmakban kiépültek az ún. jóléti gazdasági modellek. Ezek jelentősen tompították a nyers gazdasági erőből fakadó társadalmi egyenlőtlenségeket. Az ilyen irányú társadalomfejlődés legjobb példái az 50-60-70 éve lényegében szociáldemokrata gazdasági és társadalmi modellként kiépített, és mindmáig legsikeresebb országok, a skandináv államok.
Az 1980-as évektől kezdve azonban komoly fordulat indult. A jóléti államok a centrumországok telítődő piaca – a kialakuló túltermelési válság – miatt válaszút elé kerültek. Ez a válaszút nemcsak arról szólt, miből lehet tovább finanszírozni a – részben – társadalmi szolidaritásra épülő szociális vívmányokat, hanem arról is, hogyan lehet az ütemesen zsugorodó, a jólét alapját veszélyeztető profitabilitást valamennyire visszatornázni arra a szintre, amely a hozamszinteket figyelembe véve ismét kielégítheti a tőke tulajdonosait. A hatékonyság növelése újabb értelmezést kapott.
A fordulat, amely beindította a globalizációt, a hatékonyság zászlaja alatt lényegében a termelés áttelepítéséről szólt olyan országokba, ahol nem kellett bíbelődni a jóléti állam előírásaival és a társadalmi szolidaritással. A globalizáció lényegét nem a nemzetközi kereskedelem kiteljesedésében kell keresni – a lényeg a termelés nemzetközivé válása.
A periféria országaiban gond nélkül lehetett az olcsó, természet adta lehetőségekkel élni, legyen szó munkaerőről, nyersanyagról, az előállításhoz szükséges energiáról, vagy akár a környezeti károkat illető állami nemtörődömségről. Az ezzel párhuzamosan leépülő jóléti államokban a XX. század második felében az elégedetlenség egy új formája jelent meg. A fókuszba az élet minőségének kérdése került: hiába lett több a nemzeti összjövedelem, a munkavállalók jelentős része szembesült a felpörgő hatékonyság-kultusz nyomán a munkakörülmények elembertelenedésével, a lélektelenné váló munkával és az egyre tömegesebb munkanélküliséggel. Az élet és az értelmes munka alapjai indultak romlásnak. A neoliberális, neokonzervatív politikai képviselői harcosan hirdették, hogy a "kicsi állam a jó állam", és "a piac mindent szabályoz", így "nincs is szükség szabályozó államra".
Mivel ez a nézetrendszer pont a leggazdagabb és legerősebb államokban – az USA-ban, Nagy-Britanniában, Németországban – került a hatalom fókuszába, ezért ez a „recept” az egész világon elterjedtté vált. Hatására a kapitalizmus fokozatosan – pár évtized alatt – visszatért a XIX. századi brutális jellegzetességeihez. A drámai egyenlőtlenségek és a kritikusan alacsony társadalmi mobilitás azt eredményezte, hogy az alacsonyabb státuszú családokban születettek számára a társadalmi felemelkedés esélyei erősen lecsökkentek, vagy teljesen meg is szűntek. Ez Magyarországon sincs másképp: a rendszerváltás óta óriásira nőttek a vagyoni különbségek, és drámaian lecsökkentek a jó oktatáshoz, a jó egészségügyi ellátáshoz, a jó munkahelyekhez való hozzáférés esélyei is.
Ma a nagy cégek monopóliumokra törekszenek, de ha ez nem sikerül, akkor legalább arra fókuszálnak, hogy egész iparágakban csak néhány szereplőre korlátozódjon a számuk. Olyan világban élünk, ahol tűzzel-vassal irtják és tiltják a szakszervezeteket, ld. Magyarországon a Hankook gumigyárat, vagy a "nemzet autóját" (?) gyártó Suzuki működését. A közép- és hosszútávú következményekkel semmit sem törődve károsítják a környezetet, legyen szó Göd akkugyárral terhelt kertvárosáról vagy a brazil esőerdők ész nélküli irtásáról.
A globálissá, hálózativá lett kapitalizmus a legtöbb iparágban megszűnt versenyzőnek lenni, alig egy-két szereplő határozza meg a piacot. Az egymást tulajdonló hálózatokban nincs beazonosítható, megszemélyesíthető, számonkérhető tulajdonos. A teljesség igénye nélkül azért említsük meg példának az üdítőital-piacot uraló Coca-Colát és a Pepsit, a nemzetközi csomagszállításban vezető szolgáltatókat, mint a UPS, a Fedex, és a DHL, a bankkártyáknál a Visát és a Mastercardot, vagy a mobiltelefonok szoftverjeit uraló Androidot, valamint az iOS-t gyártó Apple-t. A sort folytathatnánk az öt globális autóipari csoporttal, amely a világ autóiparát fedi le, vagy azzal a három globális légitársaság szövetséggel, amely a légiközlekedést vette szárnyai alá – csak hogy stílszerűek legyünk.
Itt tartunk most. Az összkép sajnos a lehető legkevésbé sem szívderítő.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.