Fellángolt a vita az Északi Áramlat gázvezeték tavaly őszi felrobbantása körül. A napokban meg nem nevezett amerikai forrás szerint „ukránbarát csoport” követte el, de kormányzati közreműködésre nem találtak bizonyítékot. Talán közelebb juthatunk a meglehetősen homályos ügy felfejtéséhez, ha az érdek mentén haladunk. Cui prodest?, azaz kinek áll érdekében, kinek hasznos?
Az Északi Áramlat 1 és 2 két csőpárján tavaly szeptember vége felé hajtottak végre robbantásokat. Ennek következtében teljesen megszűnt a gázszállítás az addig működő 1-es vezetékein, az átadás előtt álló 2-est pedig a németek „ejtették”.
Annak megítélését robbantási és tengerészeti szakemberekre érdemes bízni, hogy milyen műszaki, logisztikai és szervezeti háttér szükséges egy ilyen merénylethez. A robbantások hetven méter mélyen, a Balti-tenger fenekén történtek, az első svéd számítások szerint legalább száz kiló dinamit erejűek voltak a detonációk, amelyek az 1220 milliméter átmérőjű és 38 mm falvastagságú, méteres vasbetonnal borított csöveket érték. A három-öt méter (!) mély kráterek távolsága nagyjából 250 méter, s legalább ekkora sugarú körben találták meg a megsemmisült csövek darabjait az 1-es vezetéknél.
Ez laikus szemmel sem tűnik „házi kivitelezésű” merényletnek. A németek most azt közölték, hogy német tulajdonú volt a Lengyelországban, ukránok birtokában lévő lengyel cég által kibérelt, a gyanú szerint az akcióhoz használt hajó, amelyen nem ismertetett állampolgárságú személyek, köztük búvárok mentek a tengerre. Nem zárják ki ennek úgynevezett „hamis zászlós” művelet voltát, finoman másra terelve a gyanút a titkos akcióban.
E kitérő után nézzük a motivációt. Korábban az újszovjet birodalom azonnal amerikaiakat és briteket látott a háttérben. Utóbbiak érdekeltsége oly gyenge lábakon áll, hogy nem is érdemes különösebben szót fecsérelni rá. A tengeren túli kapcsolat logikus lenne – első ránézésre: „ütni a ruszkikat”, minél nagyobb kárt okozni nekik. Csakhogy az amerikai külpolitika hagyományosan nem a mának, hanem a holnaputánnak dolgozik. Washington első pillanattól fogva támadta az Északi Áramlatot, különösen a második szakaszt. Ugyanazzal az érvvel – és mennyire igazuk volt! -, hogy túl nagy a politikai Európa függése az orosz gáztól. (EU-átlag 40 százalék, a németeké 55, a miénk 85 százalék volt a korábbi időszakban.) Trump nagykövete, a derék ékszerkereskedő, David Cornstein is ezzel rúgta be az ajtót Budapestre érkezésekor, és az amerikai külpolitika előtte és utána is konzekvensen ezt az álláspontot képviselte.
Csak emlékeztetőül: a gázcsapot Putyin kezdte el le-felcsavargatni tavaly nyáron (egekbe lőve a tőzsdei árat), hogy aztán végleg elzárja pár héttel a merénylet előtt. Ezzel pedig maguk végezték el azt a munkát, amit az USA szeretett volna; ezzel nem maradt érdek a megsemmisítésre. Sőt, a jövőbeni, normalizálódó, háború utáni helyzet éppenséggel azt kívánja, hogy maradjon lehetőség a gázszállítás újraindulásához (fogadásához).
Ukrajna logikusan jön a képbe, de nem hihető, hogy az egyik legfontosabb szövetségesévé előlépő Németországot megsértse egy ilyen akcióval, belezavarjon a nélkülözhetetlen nyugati kapcsolatokba. (Arról nem beszélve, hogy éppen akkor állt indulás előtt a nagy offenzíva, kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint hogy a Balti-tengeren, német-svéd-dán érdekeket sértve kavarjanak.)
Ha ránézünk például a gázár alakulására, érdekes módon azt találjuk, hogy a cső augusztus végi elzárása után a görbe éppenséggel zuhanni kezdett, s minden jel arra mutatott, hogy az EU példás gyorsasággal szervezi meg az orosz nélküli gázzal az ellátást – így is történt. Sőt, pont akkor adták át a Baltic Pipe nevű gázvezetéket, amely Norvégiából Dánián át küld gázt Lengyelországba. Ha tehát rögzítjük azt a tényt, hogy cár elvtárs a gázfegyverrel is teljesen elkalkulálta magát (pár hét múlva pedig a fronton is újból), akkor nem bátor feltételezés az, hogy kétségbeesésében nem talált más megoldást, mint hogy egy ennyire teátrális akcióval megpróbálja visszafordítani az ár lejtmenetét, és éppen a tél elején pánikba taszítsa a nyugati közvéleményt - hátha ez visszavonulásra bírja a kormányokat.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
