Miért olyan unalmas az ismeret? Amikor szép, pontos kijelentő mondatokban tudhatunk meg információkat, amelyek ráadásul még valószínűleg igazak is. Olvassuk, elalszunk. Hallgatjuk az idegenvezető, a tárlatvezető, a túravezető, a múzeumi szakértő szájából, és mennénk, futnánk, menekülnék előlük bármerre. Ugyanezt a hatást váltja ki az ismeretterjesztő filmek, műsorok többsége is.
Unalmas, mert nem vágyunk mindenféle ismeretre, semmi közünk az egészhez, csak elhisszük, hogy ezt meg azt tudni illene. Illem, kötelesség, tisztelet. Ezért állunk sorba és költünk el vagyonokat hazánk és a nagyvilág kulturális zarándokhelyein. Kemény megpróbáltatás, de ha még duruzsolják is a fülünkbe, hol vagyunk, mit látunk, miért keletkezett, miért pont itt, mi benne a csoda, szinte elviselhetetlen. Szerencsére a kísérők egyre több programnál tisztában vannak ezzel, nem kényszerítik ránk a tudásukat, engednek szabadon ismerkedni a nevezetességgel, és ha kérdezünk, készséggel válaszolnak. De az ismeretterjesztő film képtelen erre. A legjobb szándékkal elénk rakja a megismerendőt, és mint egy fogfúró tágítja a hiányos tudás lukát a gyökerekig, hogy betömhesse vele. Ó, borzalom!
Az iskolában a gyerekek talán örülnek, mikor meghallják, hogy az órán vetítés lesz. Gondolják, annyi előnye biztos van, hogy nem kell annyira figyelni. De kiderül, a tanár sokkal kevésbé unalmas, mert néha megakad, vagy éppen szárnyalni kezd a lelkesedéstől. Az ismeretterjesztő anyag pedig csak darál, darál. Tökéletesen kikapcsolja a figyelmet, és elgondolkozni, elkalandozni sem hagy. Egyszóval, állandóan tapasztaljuk, mégse vesszük elég komolyan, hogy az ismeret közvetítése komoly mutatvány. Felkelteni az érdeklődést, majd megfelelő ritmusban vezetni az ismeretlenben, és mindig időben meggyújtani benne egy újabb tájékozódási lámpát. Nem kis művészet, amire a tanárok vállalkoznak.
Egy ismeretterjesztő film készítőinek is ezzel a feladattal kell megbirkózniuk. De sokszor azt hiszik, a mozgókép varázsa, tárgyiassága mindent pótol. Pedig a nagy ismeretterjesztő csatornák remekei fényesen bizonyítják, a műfaj kreatív szerkesztést, komoly apparátust és viszonylag sok pénzt igényel.
Van azonban egy olyan képlet, amikor semmi sem segíthet: se tehetség, se megszállottság, se felkészültség. Ez a reprezentatív ismeretterjesztő film.
Egy (általában állami) szervezet, intézmény promó-produktuma, amelyben a világ legérdekesebb dolgait is elárasztja a formális kegyelet személytelen dohossága. Mert egyedül arról szól, valakik végzik a dolgukat, ami fontos.
Meglepő, hogy nemrégiben az ATV kínált fel megtekintésre egy ilyen produktumot.
A Fejezetek a magyar-török kapcsolatok történetéből nem kínál magáról stáblistát. Annyit tudni biztosan róla, hogy a Gül Baba Türbéje Örökségvédő Alapítvány megbízásából készítette a Golden-Atlas Kft., támogatója pedig a Külgazdasági és Külügyminisztérium.
„A Gül Baba Türbéje Örökségvédő Alapítvány szerepe kiemelkedő a magyar és a török kultúra életben tartásában és kapcsolatainak ápolásában. A türbe kezelése és fenntartása révén, illetve különféle projektek megvalósításával pedig Gül Baba örökségét az utánunk jövő nemzedéknek örökítik” – közli magáról az alapítvány. És a négyrészes sorozatnak ez a fő üzenete. Mondhatnánk, még mindig jobb, mintha a közös származást és nyelveink megfellebbezhetetlen rokonságát bizonygatná. De az legalább vitára ingerlő lenne. Ehelyett be kell érnünk négyszer huszonöt perc udvariaskodással, afféle pohárköszöntőkkel, amelyet egy közös konferencia záróbankettjén hallhat az ember. Pedig nem érdektelen a tematika. Főleg miután kikászálódunk Gül Babából és a Törökországba menekült magyar szabadsághősökből. Borzasztó izgalmas az a folyamat, amely a török társadalmi fejlődést jellemzi Musztafa Kemál Atatürk reformjai óta. A tanult európai kultúra, a köztársasági államforma és az oszmán birodalmi hagyományok, világiság és iszlám birkózása. Most alaposabban belepillanthattunk volna ebbe a világba azoknak a magyar szakembereknek a munkásságán keresztül, akik részt vettek a modern Törökország megújuló városainak, infrastruktúrájának tervezésében, kiépítésében. Mennyi különös kihívás egy korszakos átalakulásban!
Ám a sorozat csak lapozgat ebben a történetben, elsorolja a legfontosabb neveket, elénk rak pár emléket és emlékezőt, szakértőt. Az ismeretterjesztő videók talán legrégebbi formai-technikai paneljeivel. Az érdeklődés felkeltésének minden szándéka nélkül. Mintha tényleg csak annyi lett volna fontos, hogy a reprezentáció meglegyen; igen, vannak szervezetek, amelyek munkálkodnak a magyar-török kapcsolatokért. Mindegy, hányan látják a sorozatot, elkészült, bemutatta egy csatorna, visszanézhető a műsorai között. Csak nehéz megérteni, hogyan került oda. Vagy ennyit jelent csak a „keleti nyitás”?
