Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Egri születésű vagyok, annak a várnak szinte a tövében cseperedtem, ahol Balassi Bálint, a XVI. század legnagyobb magyar költője szolgált annak idején. Talán ezért (is) kedvelem annyira, hiszen ő nekem: földim, még ha csak pár évet is töltött Egerben.
Már nem is tudom, hol olvastam, melyik visszaemlékezésben, hogy Egerben a mai Tűzoltó téren állt valaha az a kocsma, ahová egyik éjjel a katonacimboráival Balassi úr lóhátról bekopogtatott – magyarán rárúgta az ajtót az alvó háznépre azzal a kívánsággal, hogy neki és a többi egri vitéznek bor és nő kell, mégpedig most azonnal és mind a kettőből: sok. Ó, mennyire előttem van ez a jelenet! Amint a nyilván már nem színjózan végvári katonák éjnek évadján emberkedve vágtatnak a legközelebbi kocsmába, hogy még több bort vegyenek magukhoz… S aki ismeri Egert, az azt is tudja, hogy a déli várkaputól a mai Tűzoltó tér gyors vágtában nincsen három perc. De lehet, hogy csak kettő.
Hej, de nagyon kellett az a bor annak a szegény, szomjas és éhenkórász költőnek…
Hiszen bánata volt, szüntelen bánata, ami részint szerelmi, részint anyagi okokból fakadt. Azaz éppen olyan hétköznapi búbánat szállta meg, ami minden költőt megcsap egyszer-kétszer, még a rossz költőket is, nemhogy a jókat. Csak a jó költők az efféle nagy-nagy búbánatot hosszan szokták dédelgetni és kényeztetni magukban versírási célzattal, miként Balassi úr dédelgette a maga megszomorodását, hogy aztán ilyen csoda szép sorok kerüljenek ki a keze alól: „Ha ki akar látni két eleven kutat, / Kik ő forrásokból szüntelen kifolynak, / Nézze két szememet, kik mindenkor sírnak (...)".
Ezt a verset, mint ő maga írja, „jobb részint németből fordította meg” a költőnk, mert hiszen a magyaron kívül értette ő természetesen a németet, a latint, a törököt, a szlovákot, a lengyelt is. S ha valakire igaz, hogy túlszárnyalta a mesterét, akkor Balassira százszorosan is igaz, hiszen a nevelője Bornemisza Péter volt, maga is költő, igen jó költő, de Balassi, azt hiszem, nála sokkal jobb, mert képei gazdagabbak, nyelve kifejezőbb, stílusa brutálisabb, erősebb, az asszociációi pedig egészen meghökkentők. Hát hogyne, mikor „sorsos” ember volt ő is, mint a legnagyobb magyar költők mind. Őt is verte, ütötte, csépelte a sors, nem kímélte egy percig sem, holott Balassi Bálint nagyúrnak született egy olyan korban, amikor ezen az elátkozott magyar földön kizárólag nemes úrnak volt becsülete, míg a paraszt – ahogy akkoriban a magyari urak egymás között nevetgélve mondogatták – „a paraszt csak sülve jó”, s koccintottak a roston megpirított néhai Dózsa György emlékére…
Mi tette tönkre Balassi Bálintot? Egyrészt tönkretette a pénztelenség, a hadakozás a jogos jussáért, ilyen-olyan örökségért, a kényelmes életért – másrészt tönkretették a nők, a csodálatos, szépséges nők, az ennivaló, bámulatos nők, akikkel betelni, jóllakni sohasem tudott, s akiknek csókjáról ily szépségesen írt: „S mint az méhek szekfű szép virágrúl, / Mézet szedénk egymás ajakárúl”. Nem csoda, hogy egy alkalommal, mikor talán már fél nap is eltelt, hogy nem szedett mézet senkinek az ajakáról, így kiált föl költőnk az ő keserves fájdalmában (figyeljenek csak, egyszerre férfiúi és egyszerre költői fájdalom kifejeződése következik):
"Úristen, hogy lehet az kegyetlenségnek ilyen nagy szépség fészke?"
Balassitól a későbbi korok jobbára csak az istenes verseit ismerték, a szerelmi lírája sokáig homályban maradt – de ezt nem panaszképpen mondom, mert Balassi az istenes versekben is a legnagyobb minden kortársa között. Pedig alighanem csak a kor divatjának hódolt, amikor vallásos verset írt – valahogy úgy, mint kései kollégája, Petőfi úr, aki meglehetősen jó bordalokat írt annak dacára, hogy ő maga részegesnek nem volt mondható. De hát mit lehetett csinálni, a közönségigényt ki kellett elégíteni… Nem azt állítom, hogy Balassi nem volt istenfélő ember, hiszen saját keresztény korának keresztény gyermeke volt, s Magyarországon (vagy ami maradt belőle) más választása nem lehetett. Inkább arra akarom a figyelmet felhívni, hogy ő akkor volt igazán elemében, amikor udvarolni kellett, csapni a szelet, hogy az a szél minél hamarabb felhajtsa a kiszemelt szoknyát…
S költőnk, ha végzett, már tovább is állt újabb és újabb, gyorsan felhajtható szoknyákat keresni.
Nem akarok senkit sanyargatni, de ha Balassi Bálint igazi nagyságát meg akarják érteni, akkor olvassák a kortársait is. Például Tinódi Sebestyént, aki Balassihoz képest harmatgyenge verselő, egyszerű lantverő, akinek alighanem a hangja és lantjátéka lehetett kivételes, őt az előadásmódja tehette népszerűvé, nem a szerzeményei becse. De Tinódin kívül mérjék össze Balassit Tőke Ferenccel, Szegedi Andrással, Baranyai Pállal vagy Nagybáncsai Mátyással is. Közülük úgy kiragyog Balassi lírája, ahogyan az esthajnalcsillag tündökölt az egri égbolton az én földim bámuló, s bortól alighanem már kissé zavaros tekintete előtt…
