- A jelen hajótöröttei - Babiczky Tiborral és András Lászlóval szabadságról, demokráciáról

Sokszor ugyanazzal a címmel, máskor csak azonos témában osztja meg az élet hétköznapi dolgai, a halál vagy épp a politika inspirálta gondolatait egymással – így az olvasóval is – a két fiktív antik szerző. Ki kezdte provokálni a másikat?

András László: Valamikor 2020 őszén, a lezárások alatt kezdődött. Tibi írta a Szapphó-paradigmát, küldözgette át a verseket, beszéltünk róluk, olykor javasoltam ezt-azt, intenzív munkakapcsolatban voltunk. Csak aztán, amikor végzett, nem állt le: benne maradt a görög világban, és továbbra is napi szinten zúdította rám az újabb és újabb verseket. Állati frusztráló volt, mert nekem akkor épp nem annyira ment a munka. Már azon voltam, hogy megírom neki: nagyon örülök, hogy ilyen termékeny, de ha nem hagyja abba, meg fogok őrülni. Aztán végül mégsem így tettem, hanem hirtelen felindulásból visszaküldtem egy válaszverset.

Babiczky Tibor: Utólag vallotta be, hogy akkor ott majdnem elküldött a fenébe, de inkább egy vers mellett döntött, amivel kiengedte a szellemet a palackból.

A. L.: Egy nagyon intenzív három nap kezdőlökése volt az a bizonyos első vers, onnantól lényegében 2-3 óránként született egy-egy szöveg. Volt, hogy fordult is az irány, én küldtem a felvetést, és Tibi válaszolt rá. Aztán a harmadik nap végére már mindketten közös kötetben gondolkodtunk.

Kapásból „szerepből” verseltek?

A. L.: Nekem eszembe sem jutott ilyesmi, Tibor vetette fel, hogy vegyünk magunk elé maszkot.

B. T.: Én sem tudatosan így álltam neki. Amikor a Szapphó-kötet után vitt tovább a svung, még fogalmam nem volt róla, hogy mit csinálok. Masszívan elutasítom azt a fajta költői hozzáállást – ami nagyon sokszor megjelenik manapság –, hogy a költészet pusztán szakma. Egyfelől persze az, de csak akkor válik úgymond azzá, amikor már utólag rendezem össze mindazt, ami a tudattalanból egészen szakmaiatlanul áramlik fel. Egy darabig csak úgy írtam, ami a Szapphó-könyv után még bennem maradt, jó néhány verssel később kezdett kirajzolódni valakinek az arcéle, akiről nem tudtam, hogy kicsoda. Nyilván, „Bovaryné én vagyok…”, de mégsem teljesen és feltétlenül én. Lett róla egy képem, amit aztán a kötet utószavát jegyző Szijj Márton – aki megírta szerzőink életének előtörténetét – a „görög Bukowskival” tökéletesen eltalált. Pont egy ilyen leszakadt öreg csávóra gondoltam, aki üldögél valahol az Égei-tenger partján, és közben végiggondolja, mi volt jó és mi rossz az életében, és hogy meg kell halni…

Khtónikosz nevének van köze a khtonikus (föld alatti) istenekhez?

B. T.: Persze, mint ahogy Alloszantrosz is beszélő név: a másik ember. Nekem adta magát, hogy a föld alatti istenek közül válasszak. Amikor az egész olümposzi rendszer újrahúzódott, akkor a klasszikus krétai vallásnak, illetve a korábbi kultúrának az istenei gyakorlatilag a föld alá lettek temetve, a szó szoros értelmében is. Ugyanakkor a szimbólumaik tovább éltek: Pallasz Athénén például ugyanaz a kígyómotívum jelenik meg, mint a krétai papnők kígyókarperecén vagy a ruháin. A szimbolikát, a kígyót, a kecskét megtartották, de az ősi istenek alámerültek.

A. L.: Én először a nevet találtam ki, de hogy ő kicsoda istenigazából, csak Szijj Marci esszéjéből „tudtam meg”. Korban viszont mi helyeztük el őket. Van egy vers, ami nekem nagyon fontos, az Egy sír fölött című, az behatárolta, hogy mindenképp az actiumi csata után kellett élnie Alloszantrosznak. Khtónikosz korábbi, jóval a kereszténység megjelenése előtti figura, valamikor a szalamiszi csata környékén „élhetett”.

Az kiderül a versekből, hogy eléggé egy húron pendülnek, de miben különböznek?

B. T.: Talán Alloszantrosz kicsit belátóbb. Valamivel engeszteltebben látja be az elkerülhetetlen véget. Khtónikosz keserűbben veszi tudomásul. De tudomásul veszi!

Miért érezték úgy, hogy kell a maszk? Hogy Babiczky Tibor és András László nem tud ugyanolyan érvényesen beszélni az élet hétköznapi dolgairól, mint Khtónikosz és Alloszantrosz?

B. T.: Azt gondolom – szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem valamiféle kinyilatkoztatás, nincs általános érvénye, csupán a személyes véleményem –, hogy a költészetnek az a vonulata, amit kortársnak nevezünk, a fene nagy szabadságra való hivatkozással gyakorlatilag rabszolgasorba kényszeríti a nyelvet, és a nyelv által a gondolkodást. Megvan, milyen szavakat nem lehet leírni, mi az, ami már meghaladott, miért nem használunk rímes formát vagy ritmust… stb. Csak az a gond, hogy ebből a nagy szabadságból, amit a költészet megpróbált felhalmozni, szerintem egy kaloda lett. 

A megszólalás lehetetlensége. A költészet nem időbeli, hanem időn kívüli valami, és mint ilyen nem ismeri a „meghaladás” fogalmát. Ahhoz, hogy szabadon lehessen beszélni olyan dolgokról, amelyek valóban fontosak az emberi élet szempontjából, akár metafizikailag, akár hétköznapi értelemben vagy testileg, egysze­rűen vissza kellett dobódni az időben. Fel kellett venni egy maszkot, hogy a kortárs közegben át tudjon menni mindaz, amit mondani szerettünk volna. Ha úgymond egyes szám első személyben csináljuk, még az is lehet, hogy kiröhögnek. Mindeközben persze nagyon fontos, hogy ennek a mostani kornak a szülöttei vagyunk. A saját életünkre meg a saját valóságunkra szerettünk volna reflektálni, de nem azokon a valóságról gondolt elméleteken vagy az elméletek elméletein keresztül, amik már csak egymásra reflektálnak, azt is vagy 600 áttétellel. Sajnos olyan tendenciákat látok a költészeten belül, amelyekkel a legkevésbé sem tudok azonosulni. Legyen szó a magán-szocionapló jellegű rágógumiktól kezdve az intellektuálisan túlterhelt rejtvényfejtésekig. A költészet fontos tulajdonsága, hogy képes átélhetővé tenni például a gyász érzését olyasvalakinek is, aki még sosem élt meg gyászt. Merthogy a kollektív tudattalanban a gyász ott van, és előhúzható. És akkor máris Platónnál, akarom mondani Szókratésznél járunk, aki szerint a tanulás nem új ismeretek elsajátítása, hanem felidézése azoknak, amelyek a születésünk pillanatában alámerültek a tudatunkban.

Ennek mentén fontosak a hétköznapok is? Ott ugyanolyanok, ugyanarra vágyók, ugyanattól félők az emberek, koroktól függetlenül?

A. L.: Nekem mániám, hogy a hétköznapokat kell úgy megcsinálni, hogy az ember rendben legyen vele. Nagyon utálom például azt a divatos szót, hogy énidő. Ez nem egy ünnepi valami, ami egy időre kiszabadít a nem is tudom honnan. A valódi énidő a születéstől a halálig tart, és az ember eldöntheti, hogy adott esetben mire fordítja. Ez anno még egyértelmű volt. Mint ahogy a nyelvet is sokkal magától értetődőbben használták a görögök. Lenyűgöző az a keresetlen természetesség, amivel az antik történetírók leírnak dolgokat. Az egyik nagy kedvencem Thuküdidésznek a peloponnészoszi háborúról írt könyvéből a Méloszi dialógus című rész. Arról van benne szó, hogy az athéni követek elmennek Méloszba, és azon címszó alatt, hogy „elhozzák a demokráciát”, közlik a mélosziakkal, hogy mostantól kezdve alá vannak vetve, és adót fizetnek nekik. Nem úgy van az, mondják erre a mélosziak, hiszen ott vannak a törvények meg a szerződések, ezekre ti is szoktatok hivatkozni. Igen ám, felelik az athéniak, egyenlő erők között ez így szokás, de a természet törvénye meg az, hogy az erősebb uralja a gyengét, és mi sokkal erősebbek vagyunk nálatok. Ebben az a gyönyörű, hogy ha megnézi az ember, akár a mostani magyar politikát, akár a világpolitikát, azt látja, hogy ugyanaz a kotta megy. Mégis a nyelv, amit beszélnek, tele van hazugságokkal és fals dolgokkal. Anno gyönyörűen le lett írva: erősebbek vagyunk, elvesszük, kész. Levegője van a nyelvnek, ha bármiről lehet egyértelműen és érvényesen beszélni.

 „Gondoltatok-e arra… – kezdtem, de itt rögtön / abbahagyatták velem. – Nem gondoltunk! És / te is jobban tennéd, ha nem gondolnál semmit!” – mondja a Közbeszéd című vers. Párja, A közbeszédről pedig így hangzik: „Kiknek a puszta szóbeszéd elegendő, és mindent / tudnak már a világról, olyanok, mint a kutyák: / a sajátjuknak vélt agórát körbehugyozzák, / s boldogan csaholnak. Csakhogy a tér nem övék.” A görögöknél a demokrácia nem úgy működött, hogy aki bele akart szólni a közéletbe, az kiment az agórára, és mondhatta?

A. L.: Ami a Közbeszéd első három sorában van, az száz százalékban jelen idő. A vége pedig, hogy „És csak remélni merem, hogy hallgatásom nem korbácsolja fel dühüket”, nagyon finom utalás Máraira – persze nem annyira direkten –, aki azt mondta, hogy akkor kell elmenni, amikor már hallgatni sem lehet tisztességesen.

B. T.: Az athéni demokráciában a 30 ezer fős városállamban 5000 szavazóképes ember volt, és 25 ezer nem. Ezek voltak a nők meg az úgynevezett rabszolgák. Azt gondolom, hogy nagyon torz módon gondolkodunk ma a demokráciáról. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy az ókori görög rabszolgaságot nem a kolonizáció korának analógiájára kell elképzelni. Igazából szabadok voltak, polgári ruhákban járhattak, megvoltak a feladataik is. Mindenki tisztában volt a saját helyével a társadalomban. Akik a demokráciát csinálták – annak ellenére, hogy ma hajlamosak vagyunk mást gondolni –, az egy nagyon szűk réteg volt. Az az egyenlőségesdi, amit most próbálnak akár szemléletbe, akár gyakorlatba átültetni, az egész egyszerűen életellenes.

Azt gondolom, hogy az emberi életnek vagy az önismeretből fakadó társadalmi jelenlétnek elengedhetetlen szempontja, hogy az ember tisztában legyen a saját feladatával a társadalmon belül is. És abban a közösségben, amelyben létezik, felismerve a saját pozícióját és feladatát, örömmel végezze azt, amit csinál. Ez ma már kvázi sci-finek tűnik. Csakis azért nem elképzelhetetlen, mert korábban létezett.

Akkor mégsem egyenlő minden ember?

B. T.: Nem ezt mondom, hanem azt, hogy sok téren nem tartom szerencsésnek az egyenlősítést. Például az ember a saját maga valóját, legyen az életkor vagy nemi identitás, a maga természetességében, adottságaiban élje meg. Például az ageizmus jegyében ma már azt is kifogásolják, hogy idős emberek nem szerepelnek a filmek akciójeleneteiben. Vagyis nem egyenlők, ki vannak rekesztve, pusztán azért, mert ők öregek. De ha az öregséggel mondjuk az elegancia és a bölcsesség fogalmait társítjuk – én magam hajlok erre –, könnyen belátható, hogy egy elegáns és bölcs ember nem fog felhőkarcolók tetején ugrálva lövöldözni. Ha valaki 80 évesen is 20 évesként szeretne élni, ott azért felsejlik némi – pszichológiai értelemben vett – elakadás a háttérben.

Ha mindent egyenlővé teszünk, akkor minek lesz exkluzivitása és egzotikuma? És ezzel szoros összefüggésben: mit kezdünk egy tragédia és katarzis nélküli élettel?

A. L.: Krif apó azt mondja: nem igaz, hogy minden ember egyenlőnek születik, de az igen, hogy egyenlőnek hal meg.

Kicsoda Krif apó?

A. L.: A készülő, Fób könyve című regényem egyik szereplője. Játékos név az apokrifből. Nem főszereplő, csak ő az, aki kimond bizonyos tételeket. A harmadik részben bukkan fel, ami tele van blaszfémiával. A főhős, Phil Fób amúgy kicsit olyan nekem, mint Krúdynak Szindbád: térből, időből kiszabadulva létezik.

Korábban itt, a Nyitott mondatban is esett szó egy készülő Babiczky-kötetről, amely a Hajótörés szélcsendbenhez hasonló szerepjáték mentén mutatná be az atlantiszi költők antológiáját. Ez lesz?

B. T.: Valóban az atlantiszi költők antológiájának indult, több fiktív szerzővel, de aztán a készülés egy pontján úgy éreztem, nincs szükségem újabb álarcra. Kizárólag a saját verseim lesznek a tervek szerint ősszel megjelenő kötetben, köztük azokkal a szövegekkel, amelyek az atlantiszi költők antológiájának a gerincét adták volna. A címe már megvan: A tengerről.

Tenger megint? Miért ennyire meghatározó?

B. T.: Egyszerre anyamotívum, szabadságmotívum, de ugyanúgy szimbóluma az elkeseredésnek is. Takeshi Kitano Tűzvirágok című filmjének végén a főhős, immár tolószékben, a tengerpartra megy, ami európai szemmel nézve pozitív lezárás. Ugyanakkor – erről Simon Márton beszélt egyszer nekem – a japán kultúrában a tengernek negatív jelentése is van. Fenyegetést, halált jelent.

A. L.: Amikor az ember találkozik egy nálánál nagyobb erővel, az hatással van az életére. A tenger sok mindent tud. Hangulattól függő, melyik aspektusa kerül elő. Kezdve onnan, hogy a szemnek szabad kilátása van a végtelenségig, odáig, hogy mekkora mélység van alattam, amiről nem tudok semmit.

+1 KÉRDÉS
A világ teremtése című versben, mellyel a Hajótörés kötet indul, olybá tűnik, mintha a női princípium létezett volna először.

B. T.: Mint ahogy a pelaszg teremtésmítoszban az létezett először. Ahogyan az óhéberben is. Az Ószövetség szerkesztőinek utólag kellett átírni, hogy hímnemű istenség lebegjen a vizek felett. Utólagos szerkesztői munka eredménye, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörben végül egy hímnemű Isten szerepel. Az ősi teremtésmítoszokban mindig a női princípium van előbb, és a kígyó – ami szintén egyértelmű szimbólum – testesítette meg a férfit. Csak később Sátánt csináltak belőle.

A. L.: Ha belematatunk, és a nőből férfit csinálunk, akkor valami elkezd nem stimmelni. Olyan, mint az ársapkának nevezett hatósági ár. Folyamatosan igazítgatni kell a rendszeren ahhoz, hogy valahogy összeálljon.