A partizánokat általában elszórt kis egységekként képzeljük el. Egy robbantás itt, egy rajtaütés ott, állandó nyugtalanságban tartani az ellenséget a környéken. De olykor létrejönnek partizánhadseregek is, mint például Titóé a második világháborúban. Kiépített, többszintű szervezettel, egészségügyiekkel, tudósítókkal, akár művészeti csoportokkal. Ez már egy katonai-társadalmi képződmény, céltudatosan harcol. Gulyás Márton Partizán csatornája kezd ebbe az irányba fejlődni a hazai médiában. Hol vagyunk már a kezdetektől, mikor nyílt szellemű beszélgetések kavarták csak fel az audiovizuális tér állóvizét? Ma már válogatni lehet a szaporodó műsorok között, van mit nem megnézni is. Javul a technika, nő az apparátus – meg a közönségtábor.
De Gulyás most arra is rájött, addig nem nevezheti egy platform magát komoly (tévé)csatornának, amíg nincs benne főzőműsor. Nincs mese, mutatni kell valamit az embereknek, ami elérhető számukra, akár már ma. A demokratikus Magyarország nem ilyen, egy újbaloldali alternatíva még kevésbé, ki tudja, mikor indulhatnak be reformok az oktatás- és az egészségügyben, bárhol. De enni lehet! Sőt, kell is. És az ízek, ételek gyorsan formálhatók, alakíthatók. Még 5 dkg ebből, egy csipetnyivel kevesebb abból, csak ennyit párolni, de annyit pirítani, ezt nem tegyünk bele, azt igen, és keverjük meg valamivel. Számtalan variáció. Az élelmiszerek fotogének, izgalmas látvány a kotyvasztásuk is, és ha egy jó dumájú séf bűvészkedik velük, az már igazi attrakció. Amiről elhitetik, hogy bárki képes rá, ha fölvesz egy kis kötényt a konyhában, és követi a recept előírásait.
Meglepő, sőt, csalódást keltő, túlművelődött ismerősök előtt szinte vállalhatatlan lenne persze, ha a Partizán főzőműsora egyszerűen gasztronómiai ínyencségeket kínálna, vagy közéleti szereplők, esetleg különböző pártok vezetői hívnák meg benne egymást vacsorára. Természetesen nem erről van szó. Gulyás Márton társadalomkritikai kontextusban tálalja számunkra az ételeket. Mit tudunk enni, ha minden drágul, és lassan semmivé foszlik a szociális védőháló? Mennyire egészséges, amihez hagyományok mentén ragaszkodunk? Nem kéne, élve az ínségesebb helyzet kényszerével, újragondolnunk táplálkozási szokásainkat?
Érdekes, partizán-kompatibilis megközelítés. A műsor címe: Az Ínség Zavara. Gulyás Márton négy fiatalabb, de tapasztalt, jelenleg eltérő vendéglátóipari/étkeztetési területen dolgozó, különböző irányokat preferáló szakácsot hív segítségül a főzéssel kapcsolatos mai problémák megoldására. Nem szárnyaló ízfantáziájukat kell igazolni. Minden adásban konkrét feladatokat kapnak. Készítsenek minőségi magyaros ételeket, majd állítsák elő őket szinte azonos ízvilággal, de olcsóbban. Varázsoljanak az asztalra egészséges fogásokat, de mivel ezek nem mindig laktatóak, próbálják meg valahogy fokozni kalóriatartalmukat. Makai Edina, Szalánczi Anna, Nagy Tamás és Sajben Csaba engedelmesen és könnyedén teljesíti az elvárásokat, kétszer is csoroghat a nyálunk ételeiket látva.
De egy értelmiségi, társadalmi összefüggésekben mozgó főzőműsor nem érheti be a szakácsok szaktudásával. Szakértőkre is szüksége van, akik megmagyarázzák mi, mióta, miért van úgy, ahogy van. Eddig Saly Noémi művelődéstörténész, Nemes Nóra gasztroújságíró és Pap Szilárd István, a Partizán szerkesztője fejthette ki gondolatait a fogásokra várva. Merthogy az adások végén a kedves kis társaság összeül egy közös falatozásra, lehet Vow!-ozni (istenem, bár ne lehetne!), és eldiskurálni egy egészségesebben, jobban táplált világról.
Jó a koncepció, ki van találva a szerkezet, az eredetiség-fűszer is érződik. Mégsem igazán élvezetes a lakoma. Túl hosszúra nyúlik. Ha a nézőnek nincs mit rágcsálnia, nehezen bír figyelni nyolcvan percig. A fele bőven elég lenne. Világos az üzenet, nem tudnak a résztvevők igazán sokat beszélni róla. Egészségtelenül táplálkozunk, hagyományok, ínség, drágaság, üzleti átverések, lelki problémák miatt. Ez világos, közös tapasztalat és bölcselet, olykor egymásnak is elmondjuk. El lehetne persze még jobban mélyülni művelődéstörténeti, gasztronómiai részletekben, csak félő, hogy így a műsor átbillenne száraz ismeretterjesztésbe. A hagyományos főzőműsorok tudnak gagyik lenni, de a dinamikájukról nem kéne lemondani.
A szakértők alapos tárgyi tudása vitathatatlan, de őket is érdemes lenne kicsit felrázni. Enyhén szólva szólva vitára ingerlő például, hogy rossz táplálkozásunkért hangsúlyosan a Kádár-rendszert tették többször felelőssé, bűnökről beszélve. Egyszerű. Ha már vannak bűnei, kenjük ezt is rá. Lehetett már mit enni, de az mind rossz, kártékony volt. A nők ugye elkezdtek dolgozni, már keveset főztek, készételeket használtak, nem vitték tovább háztartásba zárt anyjuk tudását. Amúgy azok olyan egészségesen főztek? Volt pénzük rá? Ők még tudták, mi az igazi krumplifőzelék? Az átállás a készételekre, a gyorséttermekre nem világjelenség? Patriarchális középosztályi szemlélet egy progresszív, társadalmi érzékenységre mozgósító csatornán. Furcsa, de még emészthető.
