Egy esküvői fogadáson, nem sokkal a sajátunk után Patrick után furakodtam a tömegben egy nőhöz, aki magában ácsorgott.
Patrick ugyanis úgy vélte, ahelyett, hogy ötpercenként rásandítok és magamban sajnálkozom, inkább menjek oda hozzá, és dicsérjem meg a kalapját.
– Akkor is, ha nem tetszik?
– Persze hogy, Martha – mondta. – Neked soha semmi nem tetszik. Na gyere!
A nő épp beleharapott egy partifalatkába, amit nem sokkal azelőtt vett el a pincértől, és akkor döbbent rá, hogy nem fogja tudni lenyelni, amikor meglátott minket. Lehajtotta a fejét, és az üres pohara meg némi koktélszalvéta-ellátmány segítségével próbálta leplezni abbéli igyekezetét, hogy az egész falatot eltüntesse – aztán belátta a próbálkozás hiábavalóságát. Bár Patrick jól elnyújtotta a bemutatkozást, a nő válaszából egy szót sem értettünk. Annyira zavarban volt, hogy sietve beszélni kezdtem, mintha egyetlen percet kaptam volna a női kalapdivat átfogó ismertetésére.
A nő hevesen bólogatott, és amint meg tudott szólalni, megkérdezte, hol lakunk, mivel foglalkozunk, és hogy jól gondolja-e, hogy házasok vagyunk, és vajon mióta, és hogy ismerkedtünk meg – a kérdések mennyisége és sebessége nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet a félig rágott falatkáról, ami a nyitott tenyerében fekvő zsíros szalvétán hevert. Miközben válaszoltam, lopva körülnézett, hogyan is szabadulhatna meg tőle, aztán a mondandóm végén megjegyezte, nem biztos, hogy érti, mire gondolok azzal, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan, hogy Patrick meg én megismerkedtünk – Patrick egyszerűen „mindig is ott volt” az életemben.
A férjemre néztem, aki ujjával épp egy láthatatlan tárgyat próbált kihalászni a poharából, aztán visszafordultam a nőhöz, és azt mondtam, Patrick olyan, mint a kanapé az ember gyerekkori otthonában. A létezése egyszerűen adott. Bele sem gondolsz, hogy került oda, hiszen eszedbe sem jut, hogy valaha is ne lett volna ott. Ha pedig még most is megvan, azzal sem foglalkozik senki.
– Bár azt hiszem – folytattam, mert a nő nem reagált –, ha valaki nagyon akarná, a tökéletlenségeit mind fel tudnám sorolni. És ezeknek az okait is.
– Ez sajnos igaz – vágta rá Patrick. – Marthának komplett listája van a hiányosságaimról.
A nő nevetett, aztán az alkarján csüngő retikülre pillantott, mintha a táska erényeit mérlegelné.
– Nos, kinek tölthetek még? – Patrick mindkét mutatóujjával felém bökött, a hüvelykujjával pedig meghúzta a láthatatlan ravaszt. – Martha, tudom, hogy te nem mondasz nemet! – Aztán a nő poharára mutatott, ő pedig átnyújtotta neki. – Elvigyem azt is? – kérdezte, és a nő majd elsírta magát örömében, hogy Patrick megszabadítja a falatkától.
– Nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen férjed van! – mondta, amikor Patrick hallótávolságon kívül került. Igen, mondtam, és megfordult a fejemben, hogy ecsetelni kezdem, milyen hátrányokkal jár, ha valakinek a férjét mindenki nagyon kedvesnek tartja, de aztán inkább megkérdeztem, honnan van a csodálatos kalapja, és vártam, hogy Patrick visszatérjen.
Attól kezdve mindig a gyerekkori kanapét hoztuk fel, ha valaki megkérdezte, hogyan ismerkedtünk meg. Nyolc éven át adtuk elő, minimális változtatásokkal. Mindig mindenki kitűnően szórakozott.
(…)
A húgomat Ingridnek hívják. Tizenöt hónappal fiatalabb nálam, és úgy ismerkedett meg a férjével, hogy fejre esett a háza előtt, amikor a pasas épp a szemetet vitte ki. Most várják a negyedik gyereküket. Amikor Ingrid megírta, hogy megint fiú lesz, küldött egy padlizsánemojit, egy cseresznyét és egy ollót. „Hamishnek most nyissz, és nem átvitt értelemben.”
Gyerekkorunkban sokszor néztek minket ikreknek. Iszonyúan szerettünk volna egyformán öltözködni, de anya nem engedte.
– De miért nem? – kérdezte Ingrid.
– Mert az emberek azt hinnék, hogy ezt én akarom. – Szétnézett maga körül. – Márpedig ezt az egészet nem én akartam.
Később, amikor mindketten a kamaszkor kínjait nyögtük, anya kijelentette, hogy mivel mellben láthatólag Ingrid lesz az erősebb, remélhetőleg eszem majd nekem lesz több. Megkérdeztük, melyik a jobb. Azt mondta, vagy mindkettő, vagy egyik sem – ha csak egy van meg a kettő közül, az kínszenvedés.
Még most is nagyon hasonlítunk. Az állunk egyformán szögletesebb a kelleténél, bár anya szerint ez talán még elmegy. A hajunk könnyen kócosodik. Szinte mindig hosszan hordtuk, eredetileg szőkésbarna árnyalatban, egészen addig, amíg a harminckilencedik születésnapom reggelén rá nem döbbentem, hogy semmi nem akadályozhatja meg, hogy hamarosan negyven legyek. Még aznap délután levágattam, egészen a túl szögletes államig, aztán otthon bolti festékkel kiszőkítettem. Ingrid beugrott, miközben festettem, és elhasználta a maradékot. Mindketten rengeteget küzdöttünk, hogy meg is maradjon, Ingrid szerint kevesebb meló lett volna szülni még egy gyereket.
Kiskorom óta tudom, hogy hiába hasonlítunk, az emberek szerint Ingrid a szebb. Egyszer meg is mondtam apának. – Talán tényleg őt veszik észre először – mondta. – De téged akarnak majd tovább nézni.
(…)
Határozott idejű bérleti szerződést kötöttünk a házra, ha esetleg valami nem jön össze, és én vissza akarnék költözni Londonba. Patrick azért javasolta Oxfordot, mert ott járt egyetemre, és azt gondolta, hogy más helyekhez, legalábbis a London környéki többi városhoz képest ott talán könnyebben szerzek majd barátokat. Aztán hat hónappal meghosszabbítottuk a szerződést, összesen tizennégy alkalommal – mintha bármikor kiderülhetne, hogy a dolgok mégsem jönnek össze.
Az ingatlanügynök elmondta, hogy ez egy prémiumkategóriás ház egy prémiumkategóriás környéken, egyszóval tökéletes a számunkra – holott egyikünk sem töltött be kifejezetten prémiumkategóriás pozíciót. Az egyikünk intenzív osztályos főorvos. A másikunknak a Waitrose szupermarket magazinjánál van egy humoros gasztrorovata, és volt idő, amikor magán-elmeklinikák árait guglizta, amíg a férje dolgozott.
A ház prémiumkategóriás jellege fizikai értelemben a végeláthatatlan, szürkésbarna árnyalatú szőnyegekben és a különleges konnektorok magas számában mutatkozott meg, személyes értelemben pedig abban, hogy mindig rettentő kellemetlenül éreztem magam, amikor egyedül voltam otthon. Csak a felső szinten lévő rumliszobában nem volt olyan érzésem, hogy valaki áll a hátam mögött, mert kicsi volt, az ablaka előtt pedig egy platánfa állt, ami nyaranta eltakarta a hasonlóan prémium-kategóriás házakat a zsákutca túloldalán. Ősszel halott levelek repültek be az ablakon és telepedtek meg a szőnyegen. Általában a rumliszobában dolgoztam, bár írni aztán tényleg mindenhol lehet – amint erre társasági események alkalmával vadidegenek is gyakorta felhívták a figyelmemet.
A vicces gasztrorovatom szerkesztőjétől rendszeresen kaptam olyan megjegyzéseket, hogy „ezt az utalást nem vágom” meg „fogalmazd át, lécci”. Bekapcsolta a változáskövetést. Rákattintottam az Elfogadásra. Elfogad. Elfogad. Elfogad. Miután minden poént kiirtott a szövegemből, már csak a gasztrorovat maradt, vicc nélkül. A LinkedIn szerint a szerkesztőm 1995-ben született.
(…)
A parti, ahonnan hazafelé tartottunk, a negyvenedik születésnapi bulim volt. Patrick szervezte, mert azt találtam mondani, nem igazán vágom ezt az ünneplés dolgot.
– Meg kell ragadnunk a napot! – mondta.
– Biztos?
Hallgattunk egyszer egy podcastot a vonaton, közös fülhallgatóval. Patrick párnát hajtogatott a pulcsijából, hogy a vállára hajthassam a fejem. A Desert Island Discsben a canterburyi érsek beszélt arról, hogy az első gyerekét autóbalesetben vesztette el valamikor régen.
A műsorvezető megkérdezte, hogyan birkózik meg most a veszteséggel. Azt felelte, amikor közeledik a lány halálának az évfordulója, vagy a karácsony, vagy a születésnapja, megragadja a napot, „nehogy az ragadjon meg engem”.
Patrick elvet faragott ebből. Egyfolytában hajtogatta. Akkor is, amikor az ingét vasalta a buli előtt. Én az ágyon ültem és a Sütimestert néztem a laptopomon, egy régi adást, láttam már korábban is. Az egyik versenyző kiveszi a másik sült fagylaltját a hűtőből, ami persze elolvad. Címlapon hozták az újságok: Szabotőr a cukrászversenyen!
Ingrid rám írt, amikor először adták. Az életébe fogadna, hogy szándékosan hagyták kint a fagyit. Én várakozó állásponton voltam. Erre átküldte az összes létező sütis emojit meg egy rendőrautót.
Amikor Patrick elkészült a vasalással, leült mellém az ágyra, és nézte, ahogy a műsort nézem. – Lassan indulnunk…
Rácsaptam a space billentyűre. – Patrick, szerintem nem kellene a hogyishívják érseket belekeverni ebbe a dologba. Csak születésnapom van. Nem halt meg senki.
– Csak igyekeztem pozitív maradni.
– Oké. – Újra megnyomtam a space-t.
– Mindjárt háromnegyed – mondta egy pillanattal később. – Nem kellene készülődnöd? Szeretnék elsőként odaérni, Martha…
Lecsuktam a laptopot. – Jöhetek így? – Cicanadrág, kötött kardigán, nem emlékszem már, mi volt alatta. Rögtön láttam, hogy megbántottam. – Ne haragudj, bocs, bocs. Átöltözöm.
Patrick a felső szintjét bérelte ki annak a bárnak, ahová gyakran jártunk. Én nem akartam volna elsőként érkezni, nem tudtam, hogy üljek-e vagy álljak, amíg a többiekre várunk, amíg kiderül, hogy jön-e egyáltalán valaki, aztán sajnálni azt a szerencsétlent, aki végül először fut be. Azt tudtam, hogy anyám nem lesz ott, mert megmondtam Patricknek, hogy ne hívja meg.
Negyvennégy ember jött el, kettes egységekben. Harminc fölött mindig párosak a számok. November volt, és dermesztő hideg. Mindenki egy csomót babrált a kabátjával. Főleg Patrick barátai jöttek. Az enyémek elkoptak a suliból meg az egyetemről, meg a különböző munkahelyeimről, ahogy lassanként mindenkinek gyereke született, nekem meg nem, és nem volt többé miről beszélnünk. Odafelé Patrick megjegyezte, hogy ha esetleg valaki a gyerekéről kezdene mesélni, megpróbálhatnék némi érdeklődést tanúsítani.
Az egybegyűltek felsorakoztak, Negronit ittak – 2017 „a Negroni éve” volt –, nagyon hangosan nevettek, és beszédeket rögtönöztek, minden csoportból előlépett valaki, mint valami csapatkapitány. Találtam egy akadálymentes mosdót, és bezárkóztam bőgni.
Endreffy Kata fordítása
