;

gyerekvállalás;titok;párkapcsolat;

- Jóljárt Anita: Yette és én

Megszélesedett a csípője és a combja, láttam én, amint apró, erőteljes léptekkel felfelé kaptatott előttem a hegyoldalon az én Yettém. Megálltunk, ittunk néhány korty vizet, mert már alig volt a kulacsban. Ravaszkásan hunyorgott, látva, hogy én is pihegek. Úgy szerettem ezt a nézést! A szeme nem változott. Hol kacér, hol számonkérő, néha szomorú, olykor elszánt, szóval olyan yettés. Emlékszem, a kapcsolatunk elején egyszer azt mondta, külön kellene válnunk. Akkor elszánt volt a tekintete, mögötte mégis annyi mindent láttam. Belementem.
Nem tudom, pontosan mikor, de randizni kezdtem. A lépcsőházunkba költözött egy Hilde nevű lány, akivel olyan tipikus lépcsőházi randit beszéltünk meg, hogy valamikor valahol megihatnánk valamit. A lány kedvesen mosolygott, tetszett, hogy a két szemfoga kicsit csálén állt. A haja sután a feje búbjára volt gumizva, a szemetet vitte le. Én épp a bicajomat toltam ki a tárolóból.
Aztán két nap múlva átmentünk a Fridába, ami egy kis borbár a tér túloldalán. Jó választás, csak tizenegyig tart nyitva. Ha szarul sül el a randi, nem kell sokáig szenvedni. Hilde alig valamicske bor után egyre nyíltabban célozgatott arra, hogy nálam is folytathatnánk. Erre is felkészültem, tiszta ágyneműt húztam, és kimostam a zuhanyt. Hilde hangosan élvezett, nem fogta vissza magát. Reggel hoztam neki reggelit, és főztem egy kávét. Miután elment, biztos voltam benne, hogy nem akarok többet találkozni vele. Nem tartottam jelenettől, szerintem nem az a fajta. Egy darabig csak ténferegtem a lakásban, meglocsoltam az egyetlen virágot, ami kibírt engem, meg­igazgattam a földre dobott plédet, végignéztem a könyveimet. Aztán írtam egy levelet Yettének, hogy próbáljuk meg újra. Elbicikliztem a lakásáig, és bedobtam a levelet. Nem csöngettem be, nem hívtam fel. Otthon megnéztem a saját postámat is, napok óta eszembe se jutott. Két levelem volt, egy a banktól, egy az áramszolgáltatótól, meg egy zöld fecni. Yette írt, hogy próbáljuk meg újra.
Megint ágyneműt húztam, a szennyest levittem a mosodába, míg vártam, Yettére gondoltam. Nem tudtam, hívjam-e fel, menjek el hozzá, vagy várjak, míg ő hív. Talán ő is randizott mással. Nem tartottam jelenettől, Yette nem az a fajta. Talán megérzi rajtam, hogy lefeküdtem Hildével.
Megcsörgettem a mobilját, de csak annyi ideig, hogy ha épp fogja, fel tudja venni. Nem vette fel. Nem hívott vissza. Órák teltek el, és nem történt semmi. Nem tudtam, hívjam-e újra. Aztán valaki csengetett, de csak a szomszédomat kereste. Nem bírtam a lakásban maradni, lementem az utcára. A bejárati ajtón léptem ki, amikor megláttam Yettét, épp leszállt a biciklijéről a ház előtt. Haja izzadtan a homlokára tapadt, ahogy a sisakot leemelte, oda akartam rohanni, de csak vigyorogtam, nem tudom, ő mit látott ebből. Megkaptam a leveledet, mondta, ezek szerint nem olvastad az enyémet előtte. Nem, feleltem. Várakozón nézett rám, de nem szóltam semmit, kicsit remegtem. Mindkét kezem megfogta, úgy kérdezte: jól vagy? Nem tudom, hogy képzeltem ezt a pillanatot, azt hiszem, sehogy, mert mindig csak az utána következőket képzeltem el, ahogy Yette meztelenül görbül a testemhez, és a szemét elégedetten összehúzza.
Hamarosan Yette hozzám költözött, nekem kétszobás lakásom volt, és a munkahelye is közelebb volt innen. Reggelente kávét főztem neki, mielőtt indult, én meg alsógatyában ültem vele a konyhapultnál, míg megitta, aztán visszafeküdtem. Az én megbeszéléseim csak kilenc harminckor kezdődtek. Többnyire olvastam, zenét hallgattam, vagy küldtem neki egy üzenetet, hogy hiányzik.
Egy nap az anyja hívta, hogy menjen haza, mert az apja nagyon beteg, lehet, hogy most látja utoljára. Két hétig volt otthon, az apja csak négy napig élt, Yette utána segített az anyjának megszervezni a temetést. Amikor visszajött, leült velem a konyhaasztalhoz, azt mondta, soha nem akar gyereket. A szemében fájdalom és elszántság ült.
Jártunk túrázni, Yette imádja az erdőket meg a vízeséseket, ezért ilyen helyekre mentünk. A víz mellett üldögéltünk és köveket dobáltunk. Az egyik kiránduláskor Yettének kiment a bokája, és az utolsó kilométeren a karomban kellett vinnem. Fújtattam, mint egy beteg sárkány, ő meg félig sírva, félig kacagva a vállamba fúrta a fejét. Minden ötven méteren megálltunk pihenni, de nem akartam feladni. Amikor végre a szállásunkon voltunk, azt mondta, nem csoda, hogy így kidöglöttem, hiszen két embert kellett cipelnem. Alig fogtam fel elsőre, miről beszél, és akkor én kezdtem el sírni és kacagni egyszerre, mert mindennél jobban szerettem őt, azt akartam, hogy a világ végezetéig éljen belőle egy darab. Egy kis Yette.
Yette gyengéd lett, és sírós. A kicsit hol mini Ollénak, hol törpe Yettének becézte. Úgy döntöttünk, nem fogjuk megkérdezni a nemét. Így egyik sztoriban fiú volt, a másikban lány. Mini Olle az oviban kupán vágja lapáttal Nilst, törpe Yette kiköpi a bébiételt a nagyi frissen ondolált hajára. Csupa édes kis csínytevésben élt a képzeletünkben. Yette már elmúlt öt hónapos terhes, amikor egyszer csak nem mozgott a történeteink főszereplője. A bábelőadás megállt, visszahúztuk a kezünket, és bámultuk az üres paravánt. Fiú volt. Én örültem, hogy nem lány. Akkor még jobban megviselt volna. Yette végtelenül megtört. Hol csendben bámult maga elé, hol dühöngve sírt. Letépte a függönyt a szobában, és kidobált mindent, amit előre megvettünk. Néha napokig nem kelt ki az ágyból. Én minden online meetinget átraktam offline-ba, nem bírtam egész nap a közelében lenni. Fájt látni a szenvedését, de nem tudtam neki vigaszt nyújtani.
Egyik este későn értem haza, terített asztallal, kitakarított lakással, derűs arccal várt. Épp csak enni kezdtünk, amikor belevágott, hogy örökbe akar fogadni egy kisfiút. Rettenetesen éreztem magam, nem tudtam vele örülni. Nem akartam egy idegen gyereket. Én Yettét akartam, meg a kis Olle-Yettét. Csak néztem lelkesedő, elszánt szemébe. Azt hiszem, biztos volt abban, hogy én is ezt akarom, csak még nem tudom. De tudtam. Végül csak azt kértem, beszéljünk róla másnap, mert most nagyon fáradt vagyok.
Szerintem egy percet sem aludt, de lehet, hogy én se. Tettettem az alvást, mert beszélni képtelen voltam vele erről. Másnap korán elmentem dolgozni. Útközben betelefonáltam, hogy kérek egy szabadnapot. Kimentem a Kungsparkenba, lefeküdtem a fűbe. Nyulak ugráltak a fejemnél, a fejemben meg az, hogy úszhatnám meg ezt az egészet. Talán két órát feküdtem a fűben, el is aludtam. Miután felébredtem, az újságosnál vettem egy Dagens Nyhetert. Mellettem egy apuka állt a kisfiával. A gyerek fekete volt, az apa nem. Mégis tudtam, hogy az apja.
Beültem a Wegába enni, aztán bementem egy játékboltba, majd hazamentem, és vártam Yettére. A konyhaasztalnál ültem, ahova letette elém tömött bevásárlószatyrát. Én meg kiraktam mellé egy bébi Yoda-figurát. Yette a karomba vetette magát.
A vetélése óta most először feküdt le velem. Olyan volt, mintha mindketten mások lennénk, de őrült jó volt. Az elmúlt időszakban folyton bűntudatom volt, hogy kielégítettem magam, holott korábban is megesett néha. De most visszataláltunk egymáshoz, csak mintha egy másik lépcsőn állnánk, mint azelőtt.
Hónapok teltek el, de a gyerekügyben nem volt előrelépés. Már mindenben egyetértettünk, hogy bármilyen származású lehet, bármilyen nemű, egyetlen kikötésünk volt, hogy két év alatti legyen. Úgy tűnt, ez is túl sok volt. Yette eleinte türelmesen várt, sőt engem is nyugtatott, hogy ez az utunk, sikerülni fog, de már több mint egy éve vártunk mindhiába. Kitaláltam, hogy elhozom ide, a Vintgar-szurdokhoz, hogy kicsit eltávolodjunk a bajainktól. Itt baktat előttem, kissé megszélesedett csípőjével, én mégis őrülten kívánom. Az jár a fejemben, valahol útközben eltérítem, és a levetett pólómra fektetve magamévá teszem.
Visszaérünk a panzióba, Martina, a háziasszonyunk limonádét tesz elénk, látva elgyötört fejünket. Elvonulunk a ház mögötti külön kis lakrészünkbe, és miután lezuhanyoztunk, azonnal simogatni kezdem Yette mellét, mire felszisszen. Ránézek, ő meg rám. A kis Olle-Yette megérkezett.

Több mint egy évtizednyi szünet után jelent meg Régi voltam címmel Pollágh Péter új, ötödik verseskötete – melyben a költemények igazán mélyre fúrnak, az írói szándék szerint a szavakon keresztül az olvasókban is, hatalmas és súlyos élményt okozva. A szerzővel társadalmi és irodalmi közéletről, családi és költészeti örökségről is beszélgettünk.