A döbbenetre emlékszem leginkább. Arra, hogy van ma még Európában olyan politikus, aki ezt meg meri tenni. Valahogy úgy képzeltem, hogy az a fajta döntés, amely puszta hübriszből, gyanús nemzeti büszkeségből és határtalan becsvágyból fakad, ráadásul rémesen átlátszó érvekkel támasztja alá saját mohóságát, az a huszadik században ragadt. Már az EU létének ténye is jelzi, hogy mennyire idejétmúlt ez a gondolkodás, amely területszerző háborúba torkol.
Putyint addig sem az okos és távlatos politikusok élmezőnyéhez számoltam, de az Ukrajna ellen indított „különleges hadművelete” fényesen kimutatta, hogy egy életközepi, -végi válságban szenvedő diktátor próbál a maga számára valamilyen „történelmi” örökséget kicsiholni, hogy kiérdemelje a helyét valahol Sztálin és Hruscsov között, és ne csak középszerű despotaként könyvelje el a história. Tévedett. Mert ugyan a háború kimenetele még kétséges, de az már látszik, hogy a kívánt glória soha nem lesz meg. Szinte képtelenség úgy hajlítani a történelmet (bár azt látjuk, hogy ehhez nagyon is sok kreativitást mozgósít), hogy őt jelentékeny, „birodalmi” hőssé maszkírozzák, aki visszaadta Oroszország régi fényét. Lassan már derengés sincs, nemhogy fény.
Eleinte a hírfolyamban éltem, mindent meg akartam tudni a szívósan védekező ukránokról. A magyar könyvkiadás gyorsan és jól reagálta la a hirtelen támadt híréhséget, egyre másra jelentek meg a Putyinról, Zelenszkijről, a háborúról szóló művek. Legújabban Ukrajna legnépszerűbb költőjének válogatáskötetéből, a Harkiv Hotelből kaphatunk választ arra a nyugtalanító kérdésre, hogy mit tehet és hogyan szólalhat meg egy írástudó, ha épp döndülve rázárul a történelem. Ha épp nincs menekvés a valóság mindennapjai elől, vagyis amikor a valóság dönti el, hogy miről kell beszélni. „Este van. Ideje megvédeni magunkat. Ideje nem félnünk”, írja Szerhij Zsadan, és örülök minden szavának, mert egy év után már bennem is fáradni látszik az igazság és az érdeklődés, tompulok, és ilyenkor egy költő sokat segít.
A legszomorúbb fordulat a Fidesz szavazóinak (és nemcsak) megváltozott véleménye a konfliktussal kapcsolatban. És ezeknek olykor alpári kicsapódásai a közösségi oldalakon. A propagandával átitatott fröcsögés. Azt sem könnyű elfogadni, hogy valaki Oroszországnak „szurkol”, illetve annak a talmi békének, amely Ukrajnát arra kényszeríti, hogy mondjon le a területeiről. Ráadásul ebben a katyvaszban mindez összeegyeztethető a mi trianoni traumánkkal is – különben nehéz lenne feloldani az ellentmondást, hogy egy magyar ember, aki a saját bőrén érezte meg, hogy milyen az, amikor a nagyhatalmak érdekei húzzák meg a feje fölött a határokat, most épp ezt látja egyedüli üdvös megoldásnak. Persze tudom, hogy mindezek mögött a Trump nélküli Amerika gyűlölete húzódik meg, amely Amerika most épp nem a tenyerén hordozza a mi vezénylő tábornokunkat. De akkor is: ennyire nehéz ma már megkülönböztetni áldozatot és agresszort?
Néha úgy hiszem, ehhez már a költők érzékenysége is kevés. Ez már maga a tömény és feldolgozhatatlan sötétség.