- A kutya egy élő műszer – Mancs után most Hope segített a törökországi speciális mentésben

Részt vett a február 6-án észlelt földrengés törökországi mentési munkálataiban. Ismerősként érkezett az országba?

Tízszer jártam Törökországban, mint mentési munkálatokban részt vevő szakember, és mint oktató. Úgy érzem, sikerült megismernem a török szokásokat és mentalitást, könnyebb dolgom volt, mint sok, a helyszínre először érkező mentőcsapat tagjainak.

Az ottani kultúra megkönnyíti vagy megnehezíti a munkáját?

Meglátásom szerint az ott élő közösségek hozzánk hasonlóak. Talán csak annyi a különbség, hogy barátságosabbak, bizalmasabbak, mint máshol. A lelküket is odaadnák a segítségükre érkező embereknek. Mihelyt meghallottam, hogy baj van, rögtön tudtam, mennem kell. Fordított esetben valószínűleg mi is számíthatnánk az ő segítségükre, támogatásukra, nem hagynának minket cserben.

Mi volt az első gondolata, miután értesült a földrengésről?

Hogy a kislány, akit annak idején megtaláltunk Izmitben, jól van-e. Ő ebben a térségben lakott, és közvetlenül a földrengés után semmilyen kommunikációs csatornán nem sikerült kapcsolatba lépnem vele. Szörnyen megijedtem. Törökországba érve végre elértem őt. A pánikon és a házukon keletkezett repedésen kívül egyéb baj szerencsére nem történt velük.

Nem érzett dühöt? A házak struktúrája ismeretében borítékolható volt, hogy katasztrófa esetén kártyavárként omlanak össze az épületek.

Meglepett, hogy az építkezés gyakorlata az eltelt több mint egy évtizedben mit sem változott. A törökök tengervizet használnak a betonozáshoz, lágyak a betonvasak, a betonvázas építkezés ebben a térségben nagyon veszélyes. Bár nem vagyok mérnök, láttam a tragikus végeredményt.

Meglepte a mostani földrengés híre?

Nem, noha én az előrejelzések miatt Isztambul környékére vártam. A szakemberek régóta tudnak a Boszporusz alatti törésvonal létezéséről, hosszú ideje azt jósolják, hogy bármikor bekövetkezhet a katasztrófa.

Az 1999-es izmiti földrengéskor használt keresési módszerek mára nagyon megváltoztak?

Hogyne, rengeteg minden átalakult, fejlődött. A kutya a fő kereső eszköz, nála jobb műszer aligha képzelhető el. Rajta kívül említhető a hőkamera és a hangdetektor, amelyek rendkívül pontosan jeleznek. Ez a három dolog hatalmas segítség a kutatásban. A kutyáknak és a technikai fejlettségnek köszönhető, hogy sok túlélőt megtaláltak. Azt érdemes tudni, hogy az első három napon viszonylag magas a túlélés esélye, ez öt nap után jelentősen csökken, tíz nap után pedig egyenesen csodának minősül.

Kikből állt a mentőcsapata?

A Spider Mentőcsoport „vegyes társasággal” érkezett Törökországba. A legprofibb embereket vittük, a kutatási részt vállaltuk fel, kis létszámmal, mobilisan. Az elsődleges célunk az élő és az elhunyt emberek megtalálása volt. Két nagyobb, és két kisebb testű kutya volt velünk. Hope, egy németjuhász, King, egy malinois, továbbá két kistestű, Nózi, egy welsh terrier és Smile, egy kis tacskó segítette a munkánkat.

Az izmiti földrengéshez képest tapasztalt eltérést?

Önkéntes szervezetként, nem államilag mentünk ki. A repülőjegyen kívül mindent magunknak kellett megoldanunk, finanszíroznunk. Nagyon nagy segítséget kaptunk az ankarai magyar nagykövettől, Mátis Viktor úrtól. Megkönnyítette a munkánkat, hogy tudtuk, hova kell mennünk, kit kell keresnünk. Izmitben egyszerűbb, komfortosabb volt, az ottani tűzoltóparancsnok irányítása mellett, a tőle kapott járművel, szakemberrel dolgozhattunk együtt. Itt nem volt áramvételi lehetőség. Jóformán nem kommunikáltunk a külvilággal az internetkapcsolat híján. A mínusz hat-hét fokos hidegben a magunkkal vitt sátrak szedett-vetett fedezékében aludtunk. Szerencsénk volt, hogy a kutyákat magunk mellé vehettük, és ők a melegítő funkciót is ellátták. Izmitben egy tűzoltólaktanya udvarán aludhattunk, volt vízvételi és fürdési lehetőség, meleg étel, itt erről a luxusról álmodni sem mertünk.

Az étkezést is maguknak kellett megoldaniuk?

Igen. Az első három napban a hozott élelmiszert fogyasztottuk el, majd utána a török vendégszeretet és kedvesség érdeme, hogy nem maradtunk élelem nélkül.

Hogy látja, tragédia és tragédia között van különbség?

Mindenféleképpen. Itt most teljes családok haltak meg. Tipikus volt, hogy egy tízemeletes házban emeletenként van hat lakás, abban átlagosan négyen laknak, és hát, a fűtési szezon miatt spórolási okokból egy helységben tartózkodtak. Többek között például ez is nagyon megnehezítette a menekülést. Mivel én is megtapasztaltam néhány földrengést, tisztában vagyok vele, ahogy megmozdul a föld, az ember lemerevedik. És amikor a mozgás abbamarad, akkor próbál menekülni, de a házak épp abban a pillanatban omlanak össze. Ezekben a házakban csupa belső folyosó volt, kevés esély volt a kijutásra.

Mi volt most a legkatartikusabb élménye?

Nem egy megrázó pillanatot megéltünk. Mi a holttestek helyét jelöltük be. Se az áldozatokhoz, se az élő személyekhez nem nyúltunk, ezt a feladatot a helyi erőkre hagytuk, ezért nagyon is tiszteltek minket. Volt olyan rom, ahol azt követően, hogy a külföldi csapatok ellenőrizték, kijelentették, hogy nincsenek túlélők, bizony arrafelé jelzett a kutya. Majd miután a hangdetektoron szuszogást hallottak, megkezdődött a mentés. Leértek egy édesanyához, aki kisgyerekkel feküdt a törmelékek alatt. Miután a gyermeket kimentették, rá tíz perccel az édesanya elhunyt. Addig őrizte, amíg biztonságban nem tudta a gyermekét. 

Ez a kisgyermek volt az egyetlen túlélő a négytagú családból... Volt egy másik kisfiú, akit a sok halott közt jelzett ki a kutya, másnap jött a nagynénje, és újságolta, hogy a kórházba került kisfiú jól van, majd a következő nap érkezett a szomorú hír, hogy a jobb lábát amputálni kellett, sajnos a ráesett beton miatt a lába elhalt. Volt öröm és volt sok szomorúság, ezt vállaltuk, ezzel élünk együtt...

Állandó éberséget, odafigyelést megkövetelő munka az önöké. Kikapcsolható eközben a megrendülés?

Az élet nem állhat meg. Nem merenghetünk el egy-egy tragikus eset után. Rengeteg a munka, a tennivaló, nem befolyásolhatnak minket az érzelmeink, az akadályozná a mentést. Igazából mi mindent megteszünk, hogy segíthessünk, ez visz minket előre, ez tartja bennünk a lelket.

Minden bevetéskor benne élnek a tragédiákban, mások gyászában. Másképp néz ezek után a világra, mint egy átlagember?

Olyan családban nőttem fel, ahol mindennél előbbre valóbb volt a másik emberen segítés. Életvitelünkből fakadóan egész kisgyerekkoromtól meghatározott a másik támogatása: gyerekként a nagymamámat gondoztam, ott voltam, amikor meghalt. Az élet különböző nehézségeket ró az emberre, én viszont a családi légkörnek köszönhetem, hogy az „inkább én segítsek másokon, mint rajtam kelljen segíteni” mentalitás határozott meg engem mindig is. Hiszem, hogy mindenki a neveltetéséből következően éli az életét.

Szakemberként hihet a véletlenekben, a sorsban?

Nem hiszek a véletlenek létezésében. Nyilvánvaló, hogy az ember számos dologért felelős, mint például itt, ahol a házak felépítése nagyban hozzájárult a tragédia brutális végkimeneteléhez. Tudjuk, hogy ugyan pontosan előre nem jelezhető egy földrengés, viszont sokat tehetünk a károk mérsékléséért. Például Japánban, okulva az előzményekből, görgőkre építik a házakat, tudniillik a földrengés több változata ismert. Van, amelyik rezget, hullámoztat, míg van olyan, amelyik üt. Itt most ez szétrázta a házakat.

Mancs világszerte ismert és elismert mentőkutya volt. Hozzá fogható mentőkutya születik még manapság?

Mancs megteremtett egy kultúrát. Ő kezdte el az élő- és halottkeresést, az utána következő kutyák, az ő leszármazottjai, utódai ezt a hagyományt viszik tovább. A kutya egy komoly munkaeszköz, élő műszer. Mancsnál pedig bebizonyosodott, hogy roppant hatékonyan használható a katasztrófa sújtotta területeken.

Az Izmitben megmentett, mára felnőtt kislányon kívül más túlélőkkel is tartja a kapcsolatot? Vagy ő kivételes eset volt?

A mai napig többekkel jó viszonyt ápolok, tudunk egymásról. A földrengés területére tartó repülőgépen is odajöttek hozzám, hogy találkoztunk már. Például felismert egy isztambuli tűzoltó, akivel együtt dolgoztunk egy régebbi katasztrófa helyszínén. A török emberek nagyon közvetlenek, és kiváló megfigyelők. Én nem emlékeztem rá, de miután Mancs nevét emlegette, onnantól nem volt kétségem. A török kislány szívügyünk, itt járt Magyarországon egyetemre, és minden hétvégét nálunk töltött, emiatt úgy tekintünk rá, mint a gyermekünkre. Meghívott az esküvőjére, sajnos nem tudtunk elmenni, jelenleg hét hónapos várandós, de nagyon bízom benne, hogy jól vannak, és nincs problémájuk.

A hét elején újabb földrengés rázta meg Törökországot. Hogy érzi, visszamenne?

Sajnálattal értesültünk az újabb nagyobb földmozgásokról, és azon nyomban fel is vettük a kapcsolatot az ottani kontaktjainkkal. Folyamatosan figyelemmel kísérjük az eseményeket, és természetesen készen állunk az újabb feladatokra. 1999-ben volt rá példa, hogy a tíz napig tartó törökországi mentés után este érkeztünk haza, és pont egy utórengés következménye miatt jött az értesítés, hogy épp azokra a tűzoltókra omlott egy épület, akikkel előző nap még együtt dolgoztunk. Másnap reggel a Törökországba induló gépen már rajta is voltunk.

Nemrég jelent meg könyve, Volt egyszer egy Mancs címen. Hogyan ápolják Mancs emlékét?

A könyvem első részében pontosan az 1998-as, Adana térségbeli Ceyhan-i mentésünket dolgozom fel. Mennyire érdekes, hogy újból ott mentettem, és az élet megismételte önmagát. Az akkori és a további eredményeink alapozták meg a törökök magyar mentők iránti bizalmát, ami alapjául szolgált a mostani missziónak. Nemrég az ankarai nagykövet jelezte felém, hogy Kocaelibe kivittek egy ugyanolyan Mancsot ábrázoló bronzszobrot, mint ami itthon, Miskolc központjában található, és hamarosan felavatják. Megható, hogy ennyi idő után még emlékeznek rá. Nem felejtették őt, sem minket el.