Mindig is nagy rajongója voltam az amerikai filmeknek. Gyerekként nekem ez jelentette az igazi mozit, az igazi fordulatokat, az igazi hősöket. Bár a kommunista román filmforgalmazás elég szűken mérte az élményt, az a kevés is elég volt ahhoz, hogy egy életre rabul ejtsen. Negyven éve nézem rendszeresen ezeket az alkotásokat, kasszasikereket és presztízsfilmeket, képregény-feldolgozásokat és független produkciókat, drámát és komédiát. Szinte nincs olyan állama Amerikának, ahová ne jutottam volna el a mozgóképek révén: jártam délen és északon, a keleti és a nyugati parton, sivatagban és erdőkben, rozsdaövezetben és fellegvárakban, farmokon és villákban. Néha úgy éreztem, jobban ismerem már ezt a vásznon feltűnő világot, mint a saját környezetemet, amely lassan, de biztosan átveszi, beolvasztja az ottani szokásokat a Valentin-naptól az öltözködésig, így leplezve le örök sóvárgását. Tudom, hogy mindig csak egy kortyot isznak a sörükből, hogy minden hősnek van egy színes bőrű barátja, és a nagymellű nők ijedtség esetén hajlamosak felszaladni az emeletre, hogy a szekrénybe bújjanak.
Csak épp a lábamat nem tettem be soha az országba.
A mozis világ és a valóság szembesítésének előbb vagy utóbb be kellett következnie. Úgy hozta a szerencse, hogy mindez Miamiban történt meg. Természetesen ezt a várost is „ismertem” már a két népszerű sorozat a Miami Vice és a CSI: Miami helyszínelők, vagy a Bad Boys moziszéria kapcsán. Az egyik rikító neonszínekben, a másik meg erős narancssárgában ragyogva mutatta be ezt a paradicsominak látszó, de bűnökkel nagyon is átszőtt metropoliszt, a hozzá tartozó strandszigettel, Miami Beachcsel. Persze minden más fényben tűnik fel, ha nem szól a dinamikus zene, ha a gyors vágások nem teszik képlékennyé az időt. Mert Amerika nem adta könnyen magát. Amint leszállt a gép annyi bejutásra váró látogató torlódott fel az útlevél-ellenőrzés, vagyis a küszöb előtt, hogy azt bármelyik román hússor is megirigyelte volna a legsötétebb években. S most az egyszer, semmi nem táplálta a szokásos ká-európai frusztrációnkat, hogy ezt bezzeg csak velünk, szegény rokonokkal lehet megtenni, mert ugyanúgy ásítozott várakozás közben (a biológiai óránk szerint már rég ágyban lett volna a helyünk) a büszke brit és a még büszkébb francia, ahogy mi is. Persze mi sem adtuk könnyen magunkat, ha már eljöttünk idáig: a késleltetés, a toporgás még inkább meghozta az étvágyunkat, hogy beleharapjunk az amerikai álomba. Így aztán a hivatalnoknak fel sem kellett tennie az obligát kérdést (mi az oka a látogatásuknak?), mert az arcunkra volt írva. A kíváncsiság, ez a csillapíthatatlan érzés.
De hát Amerikában minden nagy. Még az is, ami kicsi.
Nem tudtam elhessegetni magamtól az érzést, hogy mindenki egy, de legalább két számmal nagyobb kocsival jár, mint ami kívánatos lenne. Mintha a világból kihasított hely mérete jelezné a legjobban, hogy hol is tartunk a kötelező önmegvalósításban. Ebben persze nincs különösebben új, hiszen jó néhány magyar újgazdag is hasonlóképpen próbálja aládúcolni az egóját, de itt mintha mindez az egész országra vonatkozna. Az előkertektől a sztrádáig, az édességek csomagolásától a hajókig. És mintha Amerika azt sem tudná, hogy nincs még egy bolygónk tartalékban. A szupermarketben számolatlanul tépik le a műanyag zacskókat a kikészített több százból a vevőknek, hogy akár még a zacskót is zacskóba csomagolhassa. Alig tudtam meggyőzni az értetlenkedő kasszás hölgyet, hogy mi nem kérünk, beteszünk mindent a hátizsákunkba. Idegenek, biggyesztette le a száját, és láthatón szívből sajnált minket, hogy olyan helyről jövünk, ahol ennyire nélkülöznünk kell. Hirtelen mi magunk is megmosolyogtatónak éreztük a bécsi gyakorlatunkat a szigorú papírzacskókkal, amelyeket ráadásul többször is felhasználunk.
S bár tél volt Miamiban is, ami 22-24 fokot jelent, olykor frissítő záporokkal, ez cseppet sem befolyásolta azt, hogy ezerrel és megállás nélkül menjen a légkondi mindenhol, de tényleg mindenhol. A mi hűtőnkben szerintem melegebb volt, mint a helyi metrón, ahol békésen hibernálva üldögéltek a helyiek, ki tudja mióta keringve a zárt pályán. Az egyik idős hölgyről például, akinek az arcára szívélyes mosolyt ragasztottak, simán el tudtam képzelni, hogy valamikor a nyolcvanas években szállt fel, s azóta várja, hogy valaki kiolvassza.
A monumentalitás ugyanakkor tényleg lenyűgöző.
Olyan kicsinek éreztem magam a Bayside mögött sorakozó felhőkarcolók lábainál, amilyen jelentéktelennek érezhette magát a középkori ember a gótikus templomok hajóiban. Csak én nem Istenre leltem rá ebben a zsugorító érzésben, hanem az európaiságomra. Sehol sem volt olyan jó érzés a távolinak tűnő kontinens, az Óhaza gyermekének lenni, mint a mindenével bizonyítani akaró Újvilágban. S miközben levetítette előttem a saját filmjét, büszkén a díszleteire, s az olykor görcsös gondtalanságára, én egyre inkább becsülni kezdtem a magam olykor szorongó, sok kérdést felvető európai mivoltomat. Azt, hogy én akkor sem tartozhatom ide, ha minden, de minden ismerősnek tűnik.
