Csücsök, dumó, fara, gyürke, buci, absnicli, sarkalat, sarkfalat, szegő, gyüre, pitymallat, pilis, pipölle, púp, fedél, pilhe, piciki, durca, dúca, domó, bütü, karé, duccs, dümbő, pisle, korca, sercli.
Van-e még ételünk, amelyet szerény mivolta ellenére ily’ sok névvel illetünk? Mifelénk csak domónak hívták a ropogós véget, azt a darabot, amelyet elsőként szeltünk a két kilós bélapátfalvi kenyérből. Igazi, jó íze volt, kellőképpen savanykás, pont annyira sós, amennyire kell. Egy ilyen vekni még a nagy családnak és kitartott majd egy héten át, igaz, a végén már nem volt olyan csábító az utolsó darab, mint az első. Kissé megszikkadt, telítette a pára, elfáradtak lyukacsos belső járatai. Leértékelődött a szerepe is, már nem a mennyei kezdet, hanem az unalmas vég maradt, legtöbbször fasírozottban, vagy töltött húsok összetartójaként végezte, esetleg vízbe áztatva vetették malacok, tyúkok elé. Apám sokgyermekes szegény családban felnőve nemigen pazarolt egyetlen falatot sem, így ennek is talált új küldetést: hideg tejbe áztatta a kemény héjakat, majd kiült a lábassal az udvarra, és úgy kanalazta be reggelire az egészet, mintha legalábbis ötcsillagos szállodában kapta volna a legfinomabb lazacfalatokat a svédasztalról.
Évek teltek el aztán, s a domó iránti sóvárgás a pékipar elkanászosodásával egyre inkább csökkent. Volt idő, amikor csak párizsi reggeleken villanyozódtunk fel ismét, nem is akarván mást az asztalra, mint a héjban gazdag bagettet, vajjal, s egy bögre jó kávéval.
Ám a dolgok rendje helyreállt, mióta saját kenyeret sütünk. Jó öt éve újra heti egyszeri, kétszeri boldogság a frissen kisült kovászos kenyér első néhány centije. Nincs vita arról, kit illet meg ez a „tized” vagy inkább „huszad”: azé a jutalom, aki kovászt táplál, lisztet mér, vizet önt, sót adagol, törődik a bedagasztott tésztával, újból és újból átgyúrva, meg-megemelve, ujjbegyekkel még több levegőt rejtve a belsejébe. Egy egész nap telik el ezzel, persze nem végig munkával, inkább odafigyeléssel, hiszen ha túlkel a tészta, nem lesz harmonikus a végeredmény sem. Este aztán előkerül a dédmama hosszúkás fonott kosara, igaz, a talpa itt-ott már foszladozik, félő, ki is lukad egyszer, elereszti az alj az oldalsó fonásokat, de pont ez a kellően hosszúkás, ovális méret, ez adja a legszebb mintákat is a későbbi héjon. Formázzuk, hajtogatjuk, tesszük a kosárba. Százéves szőttes vászonnal bugyoláljuk körbe, amire még ükanyánk hímezte a saját monogramját: ez a vastag, durva anyag ad jó szigetelést mégis elég levegőt a hűvös kamrába éjszakára betett érzékeny tésztának. Reggelre már csak kevés dolgunk marad: felfűteni, begőzölni a sütőt, benne egy felforrósodott tepsivel, amire ráborítjuk a duplájára dagadt matériát. Éles késsel vonalat vetünk a tetejére, hogy ott repedjen, ahol repednie kell. Időt adunk aztán a kész vekninek, hadd pihenjen, mielőtt a dolgok állandóságába vetett bizalommal megszegjük, s a még langyos kenyérvégre vastagon rákenjük a puha vajat.