A kormány korábban a járványveszélyre, aztán a háborús veszélyhelyzetre, legújabban pedig ismét a migrációra hivatkozva hozza meg döntéseit: rendre olyanokat, amelyeknek semmi köze semmiféle veszélyhez. Mindez két alkotmányjogi kérdéskört is érint: egyrészt a hatalmi ágak elválasztásának elvét, amely nagyon durván sérül, másrészt a hasraütésszerűen megállapított veszélyhelyzeteket, melyek jellemzően nem állnak meg, még ha beleírják is őket az Alaptörvénybe. (A háborús veszélyhelyzetről lásd a szerző cikkét: Veszélyhelyzet nem bemondásra keletkezik, 2023. február 9. - A szerk.)
Jogállamban a hatalmi ágak elválasztására épülő államszervezetben szükséges az állami és a kormányzati funkciók pontos elhatárolása. Ezzel szemben az Alaptörvény kifejezetten összemossa őket. Már az 1789. augusztus 26-án megszületett Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata felismerte, hogy a többség zsarnoksága és mindenféle zsarnokság ellen csak a törvények tisztelete, az alkotmányosság nyújt védelmet. Deklarálták, hogy az olyan társadalomnak, amelyben a jogokat nem biztosították intézményesen, és amelyben a hatalmi ágakat nem választották szét, nincs alkotmánya.
Ha az alkotmányos hatalommegosztás garanciái a törvényekkel és más jogszabályokkal történő megvalósítás során ténylegesen nem jönnek létre, vagy csak a deklarációk szintjén léteznek, de megsértésük következmények nélkül marad, megbomlik a hatalommegosztásnak az Alkotmány által konkrétan kodifikált dinamikus egyensúlya. Ha az alkotmányos garanciák a törvény egyértelmű rendelkezésének hiánya folytán kijátszhatók, eltolódás következhet be az egyes hatalmi ágak között, és ez a hatalom koncentrálásához vezethet. Ez viszont már megbontja a megosztott államhatalom (hatáskörökből adódó) dinamikus egyensúlyát, végeredményben eltorzítja a hatalmi ágak együttműködéséből kialakuló egységes államszervezet alkotmányos alapjait.
A hatalommegosztás elvének középpontjában az a történeti tapasztalat áll, hogy a hatalomkoncentráció diszfunkciók, diktatúrák kialakulásához vezetett. A hatalommegosztás elve ezért lényegében a közhatalom koncentrálódásának megakadályozását és a közhatalom gyakorlásának ellenőrzését jelenti.
Az alaptörvény 15. cikk (1) bekezdése szerint a kormány a végrehajtó hatalom általános szerve, amelynek feladat- és hatásköre kiterjed mindarra, amit az Alaptörvény vagy jogszabály kifejezetten nem utal más szerv feladat- és hatáskörébe. A kormány az Országgyűlésnek felelős.
A bekezdés első és második mondata egymásnak ellentmond. Miközben a második mondatban a kormány az Országgyűlésnek van alárendelve, addig az első mondat alapján ez vitatható és ellentmondásos is. Ugyanis abból, hogy egy jogszabály valamely hatáskört nem ad át egy másik szervnek, még nem következik, hogy a kormány szabadon rendelkezhet róla. Ha így lenne, elég volna csak valamely jogkérdés szabályozását mellőzni, és máris érvényesülhetne a kormány önkénye, miáltal az állam alárendelt szerepbe kényszerülne.
Erre jó példa, hogy a kormány állami intézményeket, vagyonokat hoz létre az állam helyett: (jogilag) az állam számára, de valójában ő maga rendelkezik felettük. Csakhogy az ezek feletti rendelkezést alkotmányos keretek között az állam nem adhatja át senkinek. Már a felhatalmazás is alkotmányellenes, még akkor is, ha ezt is beleírták az Alaptörvénybe. Ez esetben az Alaptörvény lényegében legalizálja és legitimizálja a hatalmi ágak elválasztása elvének alkotmányos sérelmét; tehát magát az alkotmánysértő állapotot emeli alkotmányos rangra.
Jogállamban a hatalmi ágak elválasztása nem azt jelenti, hogy ezek szemben állnak egymással, hanem éppen a demokratikus jogállam és az alkotmányosság megvalósulása és kiteljesedése érdekében – tiszteletben tartva egymás hatáskörét – kötelesek együttműködni. Ezért is egyetlen hatalmi ág sem helyezkedhet a másik fölé. De az alaptörvényi szabályozás szakít ezzel a gyakorlattal, és mintegy újraértelmezi a hatalommegosztás rendszerét.
A hatalmi ágak elválasztásának elve nemcsak azt jelenti, hogy az egyik hatalmi ág nem vonhatja el a másik jogosítványait, hanem azt is, hogy demokratikus jogállamban korlátlan és korlátozhatatlan hatalom nincs, és ennek érdekében bizonyos hatalmi ágak valós ellensúlyt képeznek másokkal szemben. A fékek és egyensúlyok kialakult rendjét – következmények nélkül – egyetlen hatalmi ág (vagy közhatalmi tényező) sem boríthatja fel, és ez alól a kormány sem képezhet kivételt.
Ezzel szemben a jelenlegi kormány gyakorlatilag kivonta magát ebből a rendszerből, kizárólagossá tette önmaga működését, és önmaga alá rendelte a többi hatalmi ágat. A hatalommegosztásból eredő követelményeket félretéve az Országgyűlés mint döntéshozó és törvényalkotó szerepét újraértelmezte, és új államhatalmi státust alkotott a számára. Nem nehéz felismerni: a kormány végrehajtói státusából az Országgyűlés fölé helyezte magát. Ahelyett, hogy a törvényalkotás a kormányt ellenőrizné, valójában kiszolgálja.
Mindezért az Alkotmánybíróság is felelős: nem jár el a jogállami követelmények és az alkotmányos alapjogok védelme érdekében. Ilyen esetben az Alkotmánybíróságnak akár még az Alkotmány tartalmába is bele kell nyúlnia. Joguk és kötelességük megsemmisíteni mindent, ami nem való az Alkotmányba, illetve eljárni olyankor, amikor a hatalom beemel az alaptörvénybe olyan szabályokat, amelyeket az Alkotmánybíróság korábban alkotmányellenesnek minősített és megsemmisített.
Az Alaptörvény eredendően deklarálta, hogy érvénytelennek nyilvánítják az Alkotmányt, mert az egy zsarnoki uralom alapja volt. Megjegyzem, az 1989. évi Ellenzéki Kerekasztal által konszenzusosan kialakított alkotmánymódosításokat személy szerint Orbán Viktor is aláírta. Majd az érvénytelennek deklarált Alkotmányt jelölték meg mint felhatalmazást az Alaptörvény megalkotására. Ez értelmezhetetlen: egy érvénytelen Alkotmány hogyan lehet felhatalmazó norma? Majd a negyedik módosítással, csak 2013. április elsején helyezték hatályon kívül a már korábban érvénytelennek nyilvánított Alkotmányt. Mert az érvénytelen Alkotmány addig tovább élt, habár 2012. január elsejétől már csak az Alaptörvényt alkalmazták.