A szomszédságunkban egy éve pusztító háborúnak számos oka van. Az ezeket taglaló narratívák általában a – kétségtelenül létező – orosz-ukrán történelmi és nemzetiségi ellentéteket és az ukránoknak a más nemzetiségű kisebbségek kárára hozott intézkedéseit állítják a középpontba. Pedig meggyőződésem szerint sokkal többről van szó: a nyugati és a posztszovjet keleti életformák, azaz a polgári demokratikus lét és a tekintélyelvű diktatúrák, azaz értékrendek közötti ütközetről. Ebben az összecsapásban akár Oroszország jövője lehet a tét – de a végeredmény számunkra sem érdektelen.
Ukrajna többsége a 2014-es forradalommal kifejezte azt a szándékát, hogy életét a nyugati közösség részeként képzeli el. A kétkedők azt szokták mondani – és ez Oroszország legfőbb érve -, hogy a Majdan forradalma nyomán létrejött hatalomváltás nem volt kifogástalanul legitim, abban külföldi (USA) befolyás is érvényesült, bár 2014-ben szabályos választásokat is tartottak. De az azt követő 2019-es választások ezt a döntést minden várakozáson túl legitimálták. Az elnökválasztáson Volodimir Zelenszkij 73 százalék feletti eredménnyel verte az ugyancsak nyugat-barát korábbi elnököt, Petro Porosenkót, majd Zelenszkij pártja, a Nép Szolgája több mint 43 százalékkal győzött egy olyan parlamenti választáson, ahol 22 (!) párt és pártszövetség indult, ami az indulók számát figyelembevéve a Fideszénél is sokkal nagyobb arányú diadal.
Képzeljük el, hogy mi történne, ha a „nyugati” életforma és az a deklarált szándék, hogy Ukrajna a jövőjét az Európai Unióban képzeli el, a nép életkörülményeit illetően sikerrel járna - nyilván nem függetlenül az EU felzárkóztató támogatásaitól (és feltételezve, hogy a korrupció visszaszorítására irányuló intézkedések sikeresek). Ebben az esetben Oroszország közvetlen határán egy olyan veszedelmes példa alakul ki, amely az internet, a telekommunikáció, az utazások és a szerteágazó rokoni kapcsolatok közepette nem titkolható (Oroszországból nem lehet Észak-Koreát létrehozni). Ez megrendíthetné az orosz nép amúgy sokat próbált beletörődését és türelmét, valamint kétségeket ébreszthetne az egyoldalú média által sulykolt, ma még létező Putyin-kultusz iránt.
Ehhez a veszélyhez képest a határ ukrán oldalán telepített fegyverek csak játékszerek. Hiszen felmerülhet a kérdés: ha ők igen, mi miért nem? Tehát csak két megoldás maradt: az első (amiben az oroszok bíztak), hogy egy gyors katonai akcióval olyan rezsimet ültetnek be a hatalomba, amelyik visszatéríti a helyes (azaz keleti) irányba az elkóborolt bárányt; a második, hogy az országot visszabombázzák olyan mélységekbe, ahol nemhogy a nyugati, de a puszta lét is kétségessé válik. Ez utóbbi történik már csaknem egy éve, és csak remélni lehet, hogy ugyanúgy nem ér célt, mint az első változat.
Nem kell jóstehetség annak végiggondolásához, hogy a „nyugati” Ukrajna sikere földindulást eredményezne azokban a közép-ázsiai posztszovjet államokban is, amelyek mostanában Orbán Viktor legkedvesebb „türk” barátaivá avanzsáltak,
nem szólva arról a Belaruszról, amelynek a Lukasenka-féle pávatánc során már volt nyugati kanyarja. Jelenleg az Oroszország által standardizált és a közép-ázsiai szatellit-államok, valamint Fehéroroszország által másolt (időnként és helyenként túlteljesített) „keleti” életmód mindenre hasonlít, csak nem a demokráciára (tisztelet a legújabban talán kivételnek tűnő Kazahsztánnak).
Oroszországban és csatlósaiban nem létezik valódi politikai ellenzék, mert az kíméletlen üldözés tárgya. Az ellenzéki politikusok – már ha még életben vannak – börtönben vagy emigrációban tengődnek, az ellenzéki pártokat és a független civil szervezeteket betiltják, a független sajtó alig létezik, munkásai életükkel vagy szabadságukkal fizetnek: súlyos börtönéveket kockáztat, aki akár csak egy félreérthető kommentet ír. És ami a lényeg: a „keleti életmód” legfőbb sajátossága az életfogytig regnáló, csalhatatlan és teljhatalmú vezető, aki minden választásnak nevezett komédiát kilenccel kezdődő kétszámjegyű eredménnyel nyer meg. És akkor még az oligarchák és klánok uralmáról nem is beszéltünk. Hát ez az ajánlat a mostanában nálunk hivatalos szinten megvetett (amúgy számos hibával terhelt) nyugattal szemben. Szerintem elég ok a háborúra.
És hogy jövünk mi a képbe? Orbán Viktor már 2017-ben kimondta, hogy az olyan „félázsiai származékoknak”, mint a magyarok, csak erővel lehet összefogást kovácsolni. Legutóbb pedig tavaly, a Türk Nyelvű Államok Tanácsában azt is kinyilvánította, hogy megdőlt az a világrend, amelyben a pénz és a tudás csak nyugatról jött keletre. Tehát elég nyilvánvaló, hogy kormányfőnket melyik világrend vonzza – és ezt nem is titkolja. Ezt ékesszólóan tükrözi a jobboldali média nem is palástolt oroszpártisága.
Mindezt összegezve kimondhatjuk, hogy Ukrajna a mi - egyelőre még létező – demokratikus értékeinkért is harcol.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.