Merkel hosszú árnyéka vetül rá az egész európai politikára. Nemcsak akkor, amikor Ukrajna könyörög fegyverekért, hogy megvédhesse magát az orosz agresszióval szemben, hanem akkor is, amikor a magyar jogállamiságért és az egyetemi autonómiáért aggódunk az autoriter Orbán rezsimmel szemben.
A hidegháború utáni évtizedeket az európai „örök béke” kellemes illúziója lengte be, ami a Merkel kormány idején érte el a csúcspontját. A békés kereskedelemben egyesült Európának ettől nagyon nehéz megszabadulnia, hiszen Európa békés „gazdasági egyesítésének” az EU - különösen Németország - komoly nyertese volt. Így aztán nem véletlen, hogy a németek birkóznak meg a legnehezebben az egységes Európa keserves fantommá vált illúziójától, bár a Putyin rezsim már a tízes években kimutatta agresszív természetét.
A Szovjetunió felbomlása után a békés gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok csodateremtő erejébe vetett hittel megjelent a globális demokratizálás és a „történelem vége” kellemes illúziója is, miszerint ezek a kapcsolatok automatikusan demokráciát és jogállamiságot teremtenek világszerte. A globális demokratizálás várható világsikeréről szóló illúziók éppen akkortájt omlottak össze, amikor épp ennek jegyében megkezdődött az Unió keleti kibővítése.
Nem kétséges, hogy a keleti kibővítés történelmi jelentőségű, egészében véve igen pozitív történelmi folyamat volt. Az EU integrációja óriási haladást ért el, akkor is, ha most már lassan rádöbbenünk annak ellentmondásos jellegére is. A keleti bővítés fő haszonélvezői ugyan maguk az új tagállamok voltak, ám az európai „örök béke” kellemes illúziója belengte ezt a folyamatot is, mert a bővítés is bekerült „a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok mindent megoldanak” csodatevő akciójának kategóriájába. Az Orbán rezsim uniós szégyenpadra ültetése kellett ahhoz, hogy szétfoszlassa ezt a „békés” illúziót.
Merkel hosszú árnyékában, az illúziók rabságában a magyar progresszív értelmiség a rendszerváltás utáni évtizedekben a tudathasadás súlyos állapotába került. Mélységesen és jogosan az európaizálás híve volt, a tízes években azonban már nagyon erőteljesen érzékelte ennek az ellentmondásos jellegét. De csak hosszú habozás után tudta ezt markánsan megfogalmazni, mivel az Orbán-rezsim fogságában már ez maradt az egyetlen reménysége.
Nem pusztán arról van szó, hogy a keleti bővítés a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok, a Gazdasági Európa terjeszkedése révén korántsem teremtett „automatikusan” valódi demokráciát, hanem komoly társadalmi deficitet is létrehozott az új tagállamokban, ami megágyazott az autokratikus politikai rendszereknek. A német multik is örültek, mert keletre exportálták az ipari társadalom múltidejét, az összeszerelő üzemeket, és velük az alacsony képzettségű és olcsó munkabérű munkahelyeket. A Merkel-kormány pedig az EU-ban megvédte az Orbán-rezsimet, ezért a Merkel-Putyin-Orbán baráti háromszög elemzése is nagy csemege lesz a jövő történészeinek.
Az EU bírálata korábban tabu volt a progresszív értelmiség számára, és ez sokáig akadály volt az ellenzéki programkészítésben is. Az utóbbi években azonban egyre erősebben jelentkezett a rádöbbenés erre a tévútra, először az értelmiségi körökben, hosszú és jól adatolt formában, aztán a Merkel mítosz alkonya általánossá vált a független médiában is. Végül ez az EU ellentmondásos szerepét illető kritikai attitűd mára szinte teljesen elfogadottá vált.
Ám Merkel hosszú árnyéka témájában nem ez a történet vége. A 2022-es válságos évben azt is kimondták, hogy voltaképpen az EU finanszírozza az Orbán-rezsimet, és ha az uniós válságkezelés 2023-ban nem lesz elég kemény és következetes, akkor továbbra is így lesz.
A TÁRKI Társadalmi Riport 2022 című kötete feltárta ennek mechanizmusát, és ez újabb kritikai felismerésnek bizonyult. Eszerint a kohéziós források nálunk érdemben nem járultak hozzá sem a felzárkózáshoz, sem a versenyképesség fokozásához.
Mivel az új tagállamokban az uniós erőforrások felett kizárólag a kormányok rendelkeznek, ezért a koncentrált állami pénzelosztás a haveri kapitalizmus virágzásához vezetett, vagyis az EU az új tagállamokban az autokráciák kialakulását és megszilárdulását finanszírozta. Magyarországon ennek szélsőséges esetét látjuk a tökéletes autokráciával, hiszen a koncentrált, kétharmados többséggel rendelkező Orbán-rezsim teljhatalmat gyakorolt a pénzek elosztásában is. Így az uniós erőforrások beáramlásával kialakult a rendszerszintű korrupció, ami egyben az illiberális látszatdemokrácia megszervezésének is alapfeltétele volt, hiszen annak mechanizmusát, a kleptokrácia pénzpumpáját működtetni kell.
Összeállt az ördögi kör, a kormány megpályázta, megkapta, szétosztotta az uniós támogatásokat, és ellenőrizte azok felhasználását. Sőt, ha szabálytalanságot észlelt, akkor a vizsgálatot is ő maga végezte el. Ezzel az Orbán-rezsim az uniós erőforrásokkal megfinanszíroztatta a saját hatalmi monopóliumát és hiánygazdaságát.
Az Unió ezt érzékelte, de érdemben sokáig semmit sem tett ellene. Még a német kormányváltás után is sötétlett Merkel hosszú árnyéka, amiben kétségtelenül nagy szerepet játszottak az uniós nagyvállalatok érdekei is. Ezek beruházási paradicsomot találtak a perifériális magyar gazdaságban: szenvedje meg más ország az olcsó munkaerőre épített fejlődés kudarcát, és fizesse meg az a környezetszennyezés árát. Orbán, a vékony jégen való táncolás világbajnoka elfogadta, átvette és alkalmazza a felkínált „nyugati” modellt: a beruházások importja minden áron, hiszen a multikkal való kapcsolat a jogállamiság megsértésének uniós bírálatával szemben is védelmet nyújt.
Ennek az „örök békének” vetett véget az ukrán háború és az Unió radikális átalakulása, ami Németországban a Merkel-korszak kemény, nyilvános kritikájához vezetett. Az EU tavalyi határozott fellépése az Orbán-rezsim, az egész kleptokrácia és haveri kapitalizmus finanszírozását kívánja felszámolni, bár ez a radikális fellépés átmenetileg megzavarhatja az egyes társadalmi szférák megszokottan ellentmondásos működését is. Megnyitja viszont a lehetőséget az újrakezdésre, az uniós főútvonalra való visszatérésre, és ezzel a tartós leszakadás helyett perspektívát ad a felzárkózásra.
A nagy változások korában a „no pain – no gain”, a „fájdalom nélkül nincs eredmény” már elfogadott mondássá vált Nyugaton, és hazai megfelelője, a „növeli, ki elfedi a bajt” ugyanezt az alapigazságot fogalmazza meg. A magyar társadalomnak is el kell viselnie most a változás kínjait, nevezetesen az uniós erőforrások átmeneti hiányát, mert különben egy könnyű „kiegyezéssel” az autokráciát vállalja hosszú távon, tartós károkozással, valójában „örökre”, ami ki is vezethet az Unióból.
1989-ben a világrendszer akkori látványos összeomlásával a helyzet könnyebb és egyszerűbb volt, mert a nyolcvanas évek végére már mindenki tudta és elfogadta, még a régi rend vezetői is, hogy a politikai rendszer végső válságban van. Az ukrán háborúval berobbanó újabb világválságig az EU türelmesen megfinanszírozta az Orbán-rezsimet, amelynek a legsikeresebb iparága a hazugsággyár csúcsra járatásával kialakított sikerpropaganda, ami a mélyülő hazai válságot is óriási haladásként mutatta be a lakosság többsége számára, hogy kizárjon minden ellenzéki alternatívát.
Ám az utóbbi hónapokban az autokrata rendszer nagy történelmi tragédiája a zagyva, „kinn is vagyunk, benn is vagyunk” orbáni beszéddel komédiába fordult át,
ami a kezdet vége után már a vég kezdetét jelzi. A debreceni csatát a brutális környezetszennyezés veszélye miatt távlatosan már elvesztette a kormány, és vesztésre áll az egyetemek einstandolása ügyében is.
2022 folyamán az EU kiállt az ukrán függetlenség és demokrácia mellett, és hivatalos nyilatkozatok sorozatában egyúttal a magyar jogállamiság védelme mellett is. Ez a két ügy szorosan összefügg: az EU-nak 2023-ban meg kell védenie Európát és a demokráciát nemcsak Ukrajnában, hanem Magyarországon is azzal, hogy megszünteti a korrupció-rekorder Orbán rezsim finanszírozását, és ezzel kikényszeríti a jogállamiság helyreállítását, az ország újrademokratizálását.