Negyvenhét év. Egy emberöltő fele. Tán még több is, hiszen kevesen élik meg a kilencvenedik születésnapjukat. Ennyi idő préselődött bele abba a lakásba, abba a több tíz négyzetméterbe, amelytől most kénytelen voltunk megválni. Édesanyám tavaly döntötte el, hogy egy pesti idősotthonba költözik, mert kell neki a társaság: túl aktív még ahhoz, hogy egyedül töprengjen a négy fal között a hosszú élet értelméről. Inkább élné, amíg lehet. Apránként vagy habzsolva, szótlanul vagy fecsegve, viszont mindig rácsodálkozva a benne rejlő bőségre. Nem társfüggő, de nem bírja az egyedüllétet, ő is úgy van vele, ahogy én – egy élmény akkor válik igazán élménnyé, ha van kivel megosztani, átbeszélni, felfejteni. Különben csak színes semmi az egész, girland egy lakatlan szigeten.
Ebből is látszik, hogy a kozmikus magányt nem nekünk találták ki, e tekintetben nincs bennünk semmi költői, egy kolostorban hamarabb szerveznénk hétvégi bulit, minthogy felolvashatnánk a némasági fogadalmat. A csend is akkor érint meg igazán, ha utána hosszan be tudunk számolni róla valakinek. Ám ennek ára is van. A társaságnak, az állandó orvosi felügyeletnek, a biztonságnak, magyarán a pluszéveknek. Az időnek. És az idő valahogy mindig időt kér cserébe. Negyvenhét esztendőt tettünk hát pénzzé, hogy további években reménykedjünk ebben a furcsa szerencsejátékban.
Ez volt a családunk első és egyetlen közös lakása, itt ért véget az otthontalanság, itt úsztuk meg végképp, hogy beolvadjunk a moldvai románságba. Itt zajlott a gyerekkorom, itt érettségiztem, és itt készültem a főiskolai és egyetemi felvételikre, itt voltam reménytelenül és kétségbeesetten szerelmes, és itt jöttem rá, hogy mindent túl lehet élni, még a halálos szerelmeket is. Itt olvastam az első könyveimet jóval lámpaoltás után is, és itt fogtam bele az első írásaimba. Itt álmodoztam hírnévről és próbáltam magamhoz csalogatni az örökkévalóságot. Egyetlen hely sem tud annyit rólam, mint ez a nyolcvankét négyzetméter, ez a második emeleti „panoráma”, az udvar és a kiskert, ami egyszerre volt rózsalugas és veteményes, gyümölcsös és elburjánzó vadon – mindez egy bő garázsnyi helyen. De hát a képzelet sosem méricskél, nem szúr le karókat. Belakja a gyűszűnyi teret is.
A Karl Marx nevét viselő utca akkoriban még csak egy álmos, jellegtelen erecske volt a város szövetében, már az is élményszámba ment, ha egy autó végighajtott rajta, de nem volt messze sem a központ, sem a strand, sem az állomás. Bármerre el lehetett indulni innen. Akkoriban a mi ikertársasházunk még zavartan toporgott az egyszintes házak között. Ma már szinte felfalja a forgalom az utcát, a találékony autósok már két bokor közé is bepréselnék a járgányukat, ha nem féltenék annyira a fényezést, és az ingatlancápák okosan hagyták szétrohadni a kisebb házakat, hogy a bontás után többlakásos panelházakat húzzanak fel a helyükre. Ma már olyan a királyok nevére utaló utca, mint a téli bundáját félig levedlett kutya: még foltokban látszik a régi, de már mindenhol átüt a jellegtelen és fényes új. Szemmel látható, hogy egyre drágább lett minden talpalatnyi hely, ami még elfoglalható. Így aztán egyre kevesebb a felesleg is. Nincs többé dzsungel, rejtély és képzelet, csak derékszögek, kimért előkertek, amelyekből estenként ellopják a kiültetett tujákat. Pulzál és remeg minden, szinte érezni, ahogy a város fékevesztett és csillapíthatatlan energiája átáramlik rajta. Jóval közelebb került a csörömpölő központ, és egyre távolodik a gyerekkorban megélt kisvárosi elszigeteltség. A semmittevés vasárnapi nyugalma. Ez ma már az örök hétköznapok varázstalanított terepe.
Mintha velem nőtt volna kicsit a ház meg az utca is. Ma már nyoma sincs a korai évek félszegségének, az új lakók új tettrekészséget hoztak magukkal: leszigetelték, felújították, modernizálták. Szinte csoda, hogy a múlt egy-két rekvizituma túlélte: megvan még a rozsdaszínű poroló, bár szerintem már senki sem tudja, hogy egykor mire használták, és néhány virágágyás is megmenekült a legmakacsabb növényekkel, mert még a terepjáróknak is van holt terük, nem képesek teljesen odasimulni a kerítéshez.
Mit se kell itt már féltenem, dünnyöghetném a fogam között, hiszen alig maradt valami a szüleim idejéből. Csakhogy az eltelt idő nem mindig a tárgyakban mutatkozik meg, lerakódik mindenre, mint a láthatatlanul szitáló por, és ebben az ezüstös, bátortalan derengésben mutatja meg önmagát. Ezt a fényt látom én itt mindenütt, és nem látom máshol, mert gyarapodnak fáradó szemem vakfoltjai. Itt kortalan vagyok, mint a világra épp rászabadított lény, csikóként rúgkapál bennem a megismerés vágya, és itt is pihenek meg, teszem le mindazt, amit már nem akarok tovább cipelni. Megtanultam otthont teremteni másutt, akár még barátságtalanabb környezetben is – és ma már inkább ott a helyem. De ezt, amit készen kaptam, ami magához idomítva nevelt, hogy aztán én is megszelídíthessem a világ elemeit, csak egyszer lehet elveszíteni. Negyvenhét év és pár négyzetméter. Parányi rejtekhely az univerzumban – egy lassan kihűlő égitest.
