Hozzátok szól
Hozzátok szól
Ereimben folyó élet vizével festem
testem falára utolsó óráim imáit.
Gondjaim viharvert kabátját,
s annak fura alakját
két kézzel szorítom,
s csak halk sóhajjal kiáltom:
Én volnék, minden élő délibáb réme,
s minden halott remény éltetője.
Én volnék, ki elmossa múltad,
s ki építi utad.
Én volnék e lét csupasz hullája,
s minden halott ura.
Én volnék e Föld kék ege,
s megannyi érzelem ereje.
Én volnék minden villám fénye,
s minden zseni elméje.
Én volnék, ki sosem lehetek,
s ki sosincs veletek.
Szűz lelkek keblére helyezvén
e hosszú út fáradalmait,
s ez, mit tennék utoljára:
Könnyek tükrébe pillantva,
gyászos ködbe elillanva.
Álmok hajnalán
Fák leveleit,
Mint süvítő álmokat,
Lepel alatt őrizem.
Őrizem még,
Utolsó könnycseppem.
Hagyatékul a fájdalomnak,
A szomorúságnak.
S bánatom,
Vihar vonultával,
Lebbenne tovább.
Maradni
Megfejtenéd nekem,
hogy miért nem könnyű?
Miért nem lehet,
itt gyerekként maradni?
Hol senki, de senki nem keres.
Megbújnék a sarokban.
Egy szót se szólnék,
csak játszanék.
Játszanék örökre,
játszanék gondolattal,
játszanék emlékekkel.
Építenék várat,
magam köré sátrat.
Fejem fölé tetőt,
gyűjteném az esőt.
Abból adnék nektek is.
Abból innék én is,
szomjat oltanék,
s öntöznék palántát, virágot.
Öntöznélek téged is.
