Rendezett
Nem értem, hogy jutottam el céből bébe,
a mindössze négy utcából álló,
pollenpusztából pesti városlakóvá;
hagyományt megvető proligyerekből
keresztény közösség megbecsültjévé;
betegeskedő, nyughatatlan fiúból
három egészséges felnőtt apjává;
meghasonlott főfoglalkozásból,
ötvenen túl kitanult új szakmába.
Azt sem értem, hogyan veszíthettem el
képességem az értelmes mondatra,
messzi lányok közvetlen közelében;
taxisárgára átfestett, pattogzott
csapágyú szovjet versenykerékpárom;
anyámtól kabátra kapott pénzem
itt a piros, barna kartonasztalán;
és biztosnak hitt, megbecsült állásom,
új vezetőnk lelki vágódeszkáján.
És végképp nem értem, hogy úszhattam meg,
tizenévesen először részegen
az út felezővonalán pisilést;
ötvennel a szakmári könyökkanyart,
hogy nem jött szembe egy szerencsétlen;
nagylevegővel felszínre szökkenést
fejjel, egy szörfös deszkaplafonjába;
félrekezelt életveszélyes epegyulladást,
sípályáról az osztrák klinikára.
Véletlennek tetsző csomók a háló,
alatta tükröződő feketeség.
Nagyon nem lenne mindegy mit hagyok
kihozni magamból, magam után
társak és körülmények
hatására, zuhanásom közben
egyenes adásban, vagy ismétlésben,
nevezve a rendezőt Istennek
Ördögnek, vagy komplett szerencsének.
Sarkam
Vége az énekkari próbának
Ili néni úgy mondja dalárda.
Hazabiciklizek. Hűsítő menetszél,
valaki szokatlant érzek a cipőmben.
A fogasoknál lekapom a jobb zoknit,
kábé fél centi széles lyuk a sarkamon.
Egész mély. Belesek. Egyáltalán nem fáj,
levetem a másikat is, csak ellenőrzésképp.
Hasonló furatszerű elváltozás vár.
A cipőnek nincs baja, nem nyomja lábamat sehol
nem járok különösen se rosszul se jól.
Jövök-megyek, említésre érdemtelenül,
aztán lefekvés, álmomban a test röpül
reggel riadtan ébredek, fenyőezüst fotonokkal.
Mintha mélyült volna a lyuk,
egy kéretlen hangya kifut,
Jézusom, te, hogy kerültél ide,
azt hiszem ideje takarítani.
Kávé után porszívóval járok ki-be
ma hómofisz, kicserélem és bekapcsolom a gépem
megoldhatatlan ügyek és helyzetek,
karfás, szövetszékbe tapadva egész nap,
az utolsó üzenet után lelépcsőzöm,
egy fenséges vacsora levezetésképp,
kedvencem a csípős koreai zacskós tészta
közben a sarkammal, lássuk, hogy alakult
egyértelműen mélyebbre haladt
fülbemászó hagyja el épp a nyílást
vendéglőt a vendég, fizetés nélkül,
utolsó falattal a szájban, ingyen,
kétségek ébrednek a takarítást illetően.
Nem elég alaposan végeztem talán?
Fölsasszézok a szobába, ami háló és dolgozó egyben,
asztalom mellett a polc alatt legbelül
összegyűrt héjában kinyomtatott e-mailekben
fülbemászófészek, kövéren hemzsegek benne,
megmozdítom, és mászok szanaszét,
eltaposni egyikünket se merném.
Kiköltöztetem-, inkább mind összeszedem magam
ágy mellett a fagylaltos vödör pont megfelelhet.
Könnyen fekszem, nehezen alszom,
valahogy azért mégiscsak sikerül,
reggel mintha még fáradtabban,
első dolgom sarki üregem, ellenőrzöm,
lám akkorára tágult belül
máris áttetszik falán a fény,
odabent minden rózsaszínben derül,
s mint jurtasátron bőrtakarók
szellőzőként szabadon hagyott nyílásán át
kívülről figyelem, széthagyott
zsírpárnák, húsfalak, csontoszlopok,
ágyamon ázottra harapdált párnahuzat,
a bejáratnál kopogok vétkeimmel
miközben odabent vagyok
„Ó, szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell.”
