Meg tudom érteni a mérhetetlen ambíciót. És persze a mérhetetlen irigységet. Mert az amcsiknak valóban elképesztő képességük van arra, hogy miként vigyék a vászonra a történelmet, a közel- s távoli múltjukat. Az összetevők ott vannak a néző orra előtt: monumentalitás, a szórakoztatás képessége, a történelem oly mértékű torzítása, hogy az a végén hitelesebben hasson, mint a történelem könyvekben, pátosz, pénz és tehetség. És ez néha nagyon bejön. Hiszen William Wallace történetének feldolgozása után nem sok kellett ahhoz, hogy képzeletbeli skótként kiálljunk az esőbe a Moszkva téren és az ég felé bömböljük kékre mázolt arccal: Freedom! De jó lenne, ha ezt egy új-zélandi vagy norvég is megtenné a mohácsi csata rettenthetetlen feldolgozása után. Dagadna végre a honi kebel, így lenne az örök vesztesekből erkölcsi győztes, vagy valami ehhez hasonló.
A múlt feldolgozásának másik sarkalatos pontja a kritika. Az amerikai mozi ugyanezekkel az összetevőkkel képes volt szembesíteni a nézőit az indiánok életterének elvételével, a rabszolgakereskedelem megannyi következményével, a teljesen felesleges vietnámi háborúval és annak következményeivel, a politikai piti játszmáival, mint például a Watergate-ügy. Kiállt a feketék, a melegek, a szexuális szabadság megkerülhetetlen alakjai mellett.
Abban biztos vagyok, hogy a kritikai hangvételre sosem lesz képes a Rákay Philip-féle múltgyár. Az erős forgatókönyvekbe és kreatív víziókba nehezen férne bele a hazai zsidóüldözés, a magyar hadsereg tettei a szovjet fronton – hogy csak néhány kényes témát vessek fel, pedig – már láthattuk – ezekből is lehet, sőt kell érvényes filme(ke)t forgatni.
Őszintén szólva én örülnék egy rettenthetetlen verziónak, ahogy a trónok harcát is szívesen néztem volna meg az aranybulla körül. Vagyis ha nem csupán pénz és pátosz lenne dögivel, de tehetség is, a felmutatás szuggesztív képessége. Annak persze még jobban örülnék, ha nem kész képletekbe próbálnánk belegyömöszködni a múltunkat, hanem valóban saját víziókkal közelítenénk meg a kérdést, ha a nagy akarat mellett valami más is látszana a vásznon. A nemrég – még a Vajna-korszakban – bemutatott Kincsemmel elindulhattunk volna egy úton: a végeredmény nézhető volt, jól állt a filmnek a saját frivolsága, láthatóan jól költötték el a szintén nem kevés büdzsét. Nem lett tökéletes, de legalább nem kellett elfordítani a fejünket kínunkban. Tán azért is történhetett meg mindez, mert Vajna tényleg értett a hollywoodi filmekhez. Más kérdés, hogy engem jobban izgatott volna Pálfi György Toldi mozija, vagy ha Hajdu Szabolcs, netán Mundrucz Kornél állna elő saját ötletekkel. De hát ők sem ettek meszet.
Most viszont csak a hübrisz és a pikírt dilettantizmus nyeli számolatlanul a milliókat, és ez nem termel sem követhető hősöket, sem fotogén múltat. A mérhetetlen pénz pedig úgy pereg szét, hogy ez akár külön film témája is lehetne majd egy egészen más jövőben. Szépen elhelyezkednék a székben, tömném magamba a popcornt és hihetetlenül csóválnám a fejem a látottak alapján. És meg lennék győződve róla, hogy Rákay alakja merő fikció.