Foci és könnyűzene. Nincs az a mélypont, amelyiken nem kapaszkodhatsz beléjük. Fojtogathat a világ, pokolban érezheted magad a sok hiábavaló hajlongástól, az álkeresztény ideológiai- és kultúrharctól, a politika gátlástalan hazugságaitól – megmarad neked a foci és a könnyűzene. És ha rühelled a köztévét, mert kormánypártira hangolja a híreket és hátterüket, és nem szól hozzád, mert nem vagy a nemzet része, csak egy – jó esetben – libsi szellemű torzó, nem kell dacosan állandóan csak az ATV-t, vagy azt sem bámulnod. Mert a köztévén is van foci és könnyűzene. (Rendben, az igazság az, hogy olykor kultúra is, meg még pár érdekes dolog, de az ember egy találónak vélt állítás kedvéért képes lemondani a teljes igazságról.)
Egyszóval, minek annyit nyafogni a közéletről, ha nézhetünk focit az M4-en, olykor szinte egész nap. A magyar bajnokság, új-nemzeti nyelven OTP Bank Liga, olyan színesen, annyi ismételt meccsel, háttér-információval, elemzéssel és Fradilével jelenik meg benne, hogy idővel már világszínvonalúnak érezzük. Aztán persze kijózanít egy nemzetközi kupaforduló, de nem érdekes. Itt jól érezhetjük magunkat, műsorokkal, vezetőikkel, riportereikkel, szakértőikkel nincs baj.
A könnyűzenére talán nehezebb rátalálni. Miután az M2 csatorna valahogy árnyékba került. Annyi terjedt el róla a köztudatban, hogy gyerekműsorokat sugároz, azok elé meg leginkább a gyerekünkkel ülünk oda, s amint lehet, magukra is hagyjuk őket a kínálattal. Pedig lehet, hogy jobban tennénk, ha ottmaradnánk velük a mesék világában. Kellemesen, reménytelien köszöntene be az este, és vele együtt – a könnyűzene. Az Örök Ifjúság birodalma. Ami az M2 másik markáns profilja. A csatorna gyakorlatilag felránt minket az A38 Hajóra, és mehet a buli elalvásig.
Lehet persze csóválni a fejet, hogy ez azért nem túl nagy mozgástér. De legalább Mozgástér!
És az itt dolgozó tévések élnek is a lehetőséggel. Sodortatják magukat a zenével, kinyúlnak belőle a kortárs képzőművészet és a film felé. Feszítik a kereteket, mernek játszani a technikával, s mindebből fiatalos, játékos, dinamikus kulturális műsorok állnak össze.
Egy új zenész- és művészgeneráció nyilatkozhat meg itt saját korosztályának és közönségének a saját hangján. Ami elképesztő hitelességet és közvetlenséget biztosít az adásoknak. Itt nem kell senkit tisztelni, egyszerűen megteremtődik egy nyitott atmoszféra, amelyben jobban megismerhetjük, esetleg megkedvelhetjük a résztvevőket. Akik között egyaránt vannak sztárok, kezdők, útkeresők. Ebben a hangütésben jó végignézni a Friss! hétköznaponként jelentkező ajánlóit. Nem terelnek, nem gerjesztik a bálványozást, csupán megszólítanak: Figyu, hallottam, lesz egy ilyen koncert, meg egy olyan kiállítás, ez az ürge lép fel, ha nincs jobb dolgod, akár meg is nézheted. Hétvégén mindezt hosszabb kulturális magazinná duzzasztja élőben a Nézzünk szét! Ahol bevállalják, hogy az emberi testet feltáró Body Words kiállítást Rippel Ferenc artista attrakciójával és fiziológiai felismeréseivel járják körbe, ott Petőfiről is a mához szóló természetességgel tudnak beszélni. És nagyon kellemes extrája a műsornak A hét lemeze blokk, amelyben egy legendás hazai vagy külföldi albumot mutatnak be a teljes alkotói pálya összefüggésében. A műsorvezetők elfogadtatják magukat, társainkká válnak, bár talán nem mindannyiukat teremtették képernyőre.
Ilyesmi föl sem merül Takács-Koltay Annával kapcsolatban, aki elképesztő magabiztossággal tartja kézben a Magas és mély adásait. Jókedvűen, örömteli érdeklődéssel, játékos könnyedséggel, ritmusos vizuális szerkezetben beszélget a magyar könnyűzene kiemelkedő egyéniségeivel, érdekes sztorikat és korszakleírásokat fakasztva belőlük. Ám mostanság bizonyára sokaknak a tavaly indult Adom a dalod a kedvenc M2-es műsora. Ez igazi egyedi tévés termék, saját akciókerete van. Jellegében kicsit emlékeztet Hajós András Dalfutárára, de azért itt más játék folyik. Pató Márton minden adásban elvisz egy népszerű dalt egy másik előadóhoz, hogy dolgozza fel, adja elő a saját hangszerelésében. Követjük a folyamatot, belelátunk az előadó alkotói világába, majd megszületik a produkció, amelyet a dal szerzője is megnéz. Ezután a felkért előadó adja a saját dalát feldolgozásra a következő műsorba. Izgalmas utazás, összeköti, egyfajta művészeti közösségként jeleníti meg a kortárs könnyűzenei élet szereplőit, átmenetek szólalnak meg a műfajok, stílusok között.
Az Adom a dalod ezzel nagyon fontos dologra vállalkozik. Mert a kulturális életnek az M2-n megjelenő szelete is azt közvetíti, hogy ez a világ elképesztően terebélyesedik, egyre töredezettebb. Kisközösségekre épülő, mondhatnánk, klubszintű. Minden sarokból előbújik egy kedvenc, egy új tehetség, minden négyzetméteren zenél valakiknek valaki. Pató műsora a kapcsolódások hangsúlyozásával talán akaratlanul, de azt is vizsgálja, hogyan kristályosodhat ki ebből a végtelennek tűnő, tarka kínálatból makroközösséget teremtő kultúra. Bár az is lehet, hogy ma már semmi szükség erre.
