„Ez a legnagyobb szenvedés, ez, amit az ember intelligenciájára mértek. Ezt a sűrű butaságot nyelni, ezt a mocsok ködöt színi levegő helyett, a hazugságot, a butítást, a butaságot.”
(Szép Ernő: Emberszag)
Ebben az írásban megszegem azt az újságírói princípiumot, miszerint a hatalomra kell koncentrálni, annak a visszaéléseit, hibáit, bűneit kell leleplezni, és tennék néhány kritikus megjegyzést az ellenzék kapcsán. Sokat gondolkodtam, idézzem-e Szép Ernő szavait egy rettenetes korról, ami összehasonlíthatatlanul gonoszabb volt, mint a jelenünk. Hezitálásomban segítségemre jött Orbán Balázs, amikor kimondta, hogy "aki uralja egy ország médiáját, az uralja annak az országnak a gondolkodását és azon keresztül az országot". Diktátori gondolat. Így meg is adom címbeli kérdésemre a választ: Milyen ellenzékkel?
És ezzel be is fejezhetném, mivel ott tartunk, hogy jelenleg az ellenzéki pártok csak önmaguk ellenfelei. Naponta erősödik az egymás közti odamondogatás. A párttagok kóborlását félretéve, maguk a pártok vagy óvakodnak hatalomra kerülni – ami nem lenne meglepő, tekintve, hogy mekkora csődtömeget hagy majd maga után a kormány –, vagy pedig egyszerűen csak saját magukkal vannak elfoglalva – és itt nem csak a DK-ra gondolok, habár a tizenvalahány százalékos támogatottsággal árnyékkormányt alakítani, elég beszédes.
Orbán Viktor komoly gazdasági bajba sodorta az országot, és nem mellékesen szétbomlasztotta, tönkretette az oktatást, a szociális ellátást és az egészségügyet. Visszaélve a széles körű tudatlansággal, sok ember szavazatát megvette a 13. havi nyugdíjjal. A Fidesz politikája lényegében csak a saját szavazótáborára figyel. Ebben eltér a hagyományos diktatúráktól, melyek az egész lakosságot akarják maguk alá gyűrni. De ha már az ellenzék is segíti a mostani helyzet fennmaradásában, velük is kell foglalkozni.
Az ellenzéki politikusokat hallgatva, azt a benyomást keltik, hogy nem is tudják, mekkora bajban van az ország. Persze megy az „Orbán takarodj!” szöveg, de aztán hosszan taglalják, miért nem lehet összefogni ezzel meg azzal az ellenzéki párttal vagy politikussal.
Az természetes, hogy vannak különbségek az ellenzéki pártok között, de látva az ország mostani helyzetét, egyik sem olyan mértékű, hogy ne lehessen őket félretenni, és kialakítani egy egységes, alternatív, közérthető programot amely kiutat mutatna a kudarc-kormányzás éveiből. Fontos az opciók bemutatása, de most az autokrácia és a demokrácia közti döntés lényegesen sürgetőbb. (Nagy irodalma van az "érzelmek a politikában" témának, amit általában pozitívumként kezelnek. De nem úgy tekintenek a kérdésre, mint Hitler vagy Orbán, vagyis egy "apuci majd megvéd" típusú emocionális mázra.)
Tanáromtól, Brother Breentől hallottam Aquinói Szent Tamás 700 évvel ezelőtti eszmefuttatásáról: Hány angyal táncolhat egy tű hegyén? Most olvastam a Rejtőzködő legendárium című kötetet Pándi Pál munkásságáról, s ennek kapcsán merült fel bennem e gimnáziumi emlék. Pándiéknak állandóan figyelniük kellett, hogy hány kritikus célzás fér el egy párthű nyalás után, hány "puszi a pártnak", mielőtt hangot adhattak egy "de vannak még hibák" kitérőnek. Több író is kifejti, mennyire kellett vigyázni, hogy, például a nemzet iránti elkötelezettségét ne lehessen nacionalizmusnak bélyegezni, de ha netán túl óvatosan fogalmazott, egy másik elvtárs rögtön nemzetietlenséggel vádolta. A kötet jól mutatja az ember alkalmazkodóképességét – nyelvileg és ami sokkal fontosabb, érzelmileg is; olyan fokon, hogy már a szerző maga is elhitte állításait. Négyszáz évvel a descartes-i "cogito ergo sum" után eljött a "sumákolok, ergo szabadlábon vagyok" helyzet.
Az ellenzéki pártok képviselői között érezhető egy taktikai játék: "nem értek egyet X-szel, de egy oldalon vagyunk", majd kiborul a bili és jól beszólnak egymásnak, arra nem is gondolva, hogy ez hogyan csapódik le szavazóik körében. Egyikük kilép a pártjából, belép egy másikba, ekézi az ex-pártját, a zavarodott választók pedig csak ámulnak. "A fene se tudja kinek van igaza" – mondta egy hölgy azután, hogy egy ellenzéki politikus kiakadt valami kapcsán. Ismerőse hozzátette, hogy "ezek csak egymást tudják marni".
Önkorlátozást javaslok a nyilvánosság előtt a potenciális választók megtartása érdekében. Látva a problémák sokaságát, mértékét – némelyik szó szerint életbevágó! –: miért nem lehet az ellenzéki pártoknak egy közös választási programot kialakítani és felkészülni? Ami nem csak azt jelenti, hogy minden képviselőjelöltjük magáévá teszi a programot – nem bemagolásra gondolok –, de azt is, hogy nem pártpolitikusként, hanem látogatóként járják az országot, meghallgatni az embereket, például a piacokon. Döbbenetes, hány ellenzéki politikus nyilatkozott már arról, hogy nem akart hinni a fülének, hogy miket beszélnek az emberek vidéken.
Fel kell(ene) készülni arra, hogyan kell(ene) lefolytatni beszélgetéseket olyan emberekkel, akik talán csak nyolc elemit végeztek. Sokaknak az iskolában volt utoljára könyv a kezükben. Rendes, dolgos emberekről van szó, akik nem sokat tudnak nemcsak a világról, hanem a honi dolgokról sem, de gondolkodnak.
A napokban hallottam a következő párbeszédet:
– Igaza van Orbánnak, meg kell őrizni a szuterén demokráciát! Brüsszel ne diktáljon nekünk!
– Már másodszor mondod, hogy "szuterén". Nem szuverént akarsz mondani?
– A szuterén, tudod, az alapja egy építménynek. Klárikával sokáig éltünk egy szuterén lakásban, nagyon jó volt, nem kellett lépcsőt mászni. A demokrácia is legyen jó mindenkinek. Te milyen szót mondtál?
– Szuverén.
– Ez magyar szó?
– Nem hinném, de ezt használják. Olyat jelent, hogy független.
– Nekem teljesen jó a "szuterén", elvégre az is független a többi lakástól, de mégis együtt vagyunk, ahogy mi emberek sem vagyunk függetlenek egymástól. És kényelmes, pláne az én koromban.
Ekkor megérkezett Klára asszony, s a család lett a téma. De itt van egy lényeges lecke: sok ember hadilábon áll a szavakkal, fogalmakkal, vagyis az ellenzéki pártoknak nyelvi útmutatást is kell(ene) nyújtani képviselőjelöltjeiknek, hogyan beszéljenek. (Nem mellesleg, Orbán Viktor elutasítja a modern szuverenitás-eszmét, ragaszkodik a régi gyakorlathoz, miszerint egy megnyert választás korlátlan uralkodói jogot nyújt. Az ún. konzultáció pedig csak propagandafogás.)
Kíváncsian várom az '56-os forradalom évfordulóját. Azok alapján, amiket miniszterelnökünk mond az orosz-ukrán háború kapcsán, a következőket várhatjuk: "Honfitársaim! Ideje felismernünk, hogy az október 23-i lázadás az amerikaiak cselszövése volt. Magyar emberek életét áldozták fel önző érdekből, hogy keresztbe tegyenek a szovjeteknek. Én azt mondtam volna a diákoknak, hogy »Mars haza!«, a melósoknak meg azt, hogy »Nem kell a dollárjobboldal!«. Mi magyarok megoldjuk a problémáinkat. De van amiben máris elsők vagyunk az EU-ban!" (Itt a korrupcióra és az inflációra utal, de nem kell mindent részletezni egy ünnepi beszédben.)
Zárásul: a társadalmi tudatlanság fényében különösen fontos az ellenzéki együttműködés egymás között, illetve a társadalom pilléreivel, a tanárokkal és az egészségügyi dolgozókkal. Lesznek még nehéz idők.
