Bizonyára már sokaknak feltűnt, hogy mekkora utat járt be egy év alatt orosz részről az ukrajnai háború indoklása. Akik követték az eseményeket akár azt is mondhatják, lássuk be, Putyin célja az elején is a donyecki régió „megsegítése”, magyarán Oroszországhoz csatolása volt, és ez most sincs másképp. Valóban beláthatnánk, szemet hunyva az agresszió ténye, a nemzetközi jog megsértése, Ukrajna szuverenitásának lábbal tiprása felett. Megtehetnénk, hogy békepártiságunkat hangoztatva kitartóan leripacsozzuk Zelenszkijt. Úgy, hogy közben a kárpátaljai magyarság kisebbségi jogvédőiként mostanra nulla érdekérvényesítő képességet kiharcolva gáncsoljuk európai szövetségeseink erőfeszítéseit. Megtehetnénk, ahogyan ezt egyesek meg is teszik, csak hogy ez még hatékonynak sem tűnik, és annak megértését sem segíti, hogy mik is lehetnek a moszkvai döntések mozgatórugói, miért cselekszik így az orosz elnök.
Oroszországgal, az oroszokkal kapcsolatosan a mai napig érvényes a felszínes, a medve-hasonlat szintjén leragadt megközelítés. Sokszor elintézik az ügyet azzal, hogy nagy, kiszámíthatatlan, kiismerhetetlen, erőszakos – vagyis olyan eposzi állandó jelzőkkel, amelyek mindenre jók, csak éppen a megértést, a megismerést nem segítik. Hogy mindennek mi köze van Ukrajna megtámadásához? Nagyon is sok! Például megkönnyítené a válaszadást arra, hogyan volt képes Moszkva véres háborút indítani Kijev ellen. Vagy, hogy miért válhatott szinte természetessé a tömegpusztító fegyverekkel való fenyegetőzés. Na de haladjunk sorjában, ugorjunk vissza egy kicsit az időben.
1991. december 8-án Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország a Belavezsai megállapodás keretében egyezségre jutottak a szövetségi állam megszüntetéséről. A szovjet parlament december 26-án feloszlatta magát, december 31-i dátummal szüntetve meg a Szovjetuniót. Olyan pillanatok alatt zajlott le minden, hogy sokan fel sem fogták, mi is történt. Emberek százmilliói sok-sok országban egyfajta függetlenségi mámorban ünnepeltek. Mások óvatos rácsodálkozással próbálták értelmezni szülőhazájuk megszűnését. Mert bizony Oroszországban, és nem csak ott, sokan veszteségként élték meg ezt. Míg ők próbálták értelmezni a bizonytalan jövőt, a világban azt fogadták megkönnyebbüléssel, hogy az események véres polgárháborúk kitörése nélkül zajlanak.
Következtek a kilencvenes évek, a vadabbnál is vadabb szabad-rablásos vadkapitalizmus évei. Kívülről mindenki döbbenten próbálta követni az orosz belpolitikai változásokat, a gigantikus vagyonok születését, a kétkontinensnyi piac megnyílását. Elemzők generációja nőtt fel abban a hitben, hogy a piacgazdasági környezet erősödésével törvényszerűen megerősödik majd az a középosztály is, melynek képviselői a látásmódjukkal, a gyarapodásukkal, az új igényeikkel megteremtik a polgárosodás társadalmi, gazdasági alapjait. A birodalom szétesését már lezajlott és visszafordíthatatlanul lezárult folyamatként kezelték. Hogy e jelzők közül melyikkel tévedtek? A jelek szerint mindegyikkel...
Sőt, lehetséges, hogy még a kiindulási alap megfogalmazása is tévesen történt meg. A birodalom szétesése a jelek szerint nem egy lezárult folyamat. Vagyis, igaza lett azoknak, akik még Ukrajna megtámadása előtt úgy értékeltek: Oroszország központosított, a lokális érdekeket sokadrangúnak tekintő államigazgatása, és a Moszkva-központú gazdasági önzés a vonzás helyett taszítólag hat. Mindez nem is birodalmi, hanem inkább gyarmatbirodalmi széthullással fenyeget. A birodalmi szakasza a folyamatnak lezárult a Varsói Szerződés és a KGST megszűntével, azzal, amikor a kelet-európai államok leváltak a Szovjetunióról. Ekkor még megmaradt az orosz szóhasználatban közel-külföldnek nevezett közvetlen befolyási övezetben levő szomszédság, a korábbi szovjet tagköztársaságok. A balti hármak már az EU és a NATO tagjai, de a többiek is folyamatosan távolodnak Moszkvától. Ez a gyarmatbirodalmi jellegű erózió a megelőzőhöz képest sokkal fájdalmasabb, mélyebben érinti a szereplőket. Az államokat gazdaságilag, geopolitikailag, az embereket meg egzisztenciálisan és lelkileg. És ez alól a politikusok sem kivételek...
Ha minderre így tekintünk, akkor egészen más értelmet nyernek Putyin szavai, melyekkel „a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte a Szovjetunió összeomlását. Vagyis az orosz elnök érzékelte, sőt a megfogalmazásai alapján nagyon mélyen meg is élte annak a felismerését, hogy ha nem tesz valamit, amit teremtett, az eljelentéktelenedik, szétesik, ő meg belebukik. Bármit is élt meg Putyin fenyegetésnek a maga választotta fantáziavilágban, nem nyúlhatott volna a háborút eszközéhez. Mégis megtette!
Ha úgy vesszük, akkor Putyinnak valóban nem volt más választása. Ezt meg is fogalmazta, de természetesen egészen mást értve ez alatt. Nem a saját korábbi hibás döntéseire gondolt. Az orosz elnök szerint az Ukrajna elleni háborúval csak megelőzte azt, hogy a NATO támadást intézzen Oroszország ellen. Akik nem váltak a moszkvai háborús propaganda áldozataivá, pontosan tudják, hogy ez mennyire hamis önigazolás. Putyin világképében Ukrajna jelenlegi formájában nem létezik. Olyan mesterséges képződménynek tartja, amit a Lenin vezette bolsevikok hoztak létre. Szerinte ukránok sincsenek, nyelvükben, kultúrájukban alig térnek el, vagyis ők sem mások, csak oroszok. Nincs mit szépíteni ezen, Putyin történelmileg igazoltnak látja hazája jogosultságát Ukrajnára, és ne legyen kétségünk, hasonlóan képzeli el Fehéroroszország mellett Lettország, Litvánia, Észtország, sőt Kazahsztán helyét a világban. Márpedig így nehéz lesz tárgyalóasztalhoz ültetni Ukrajnát, oldalán a NATO-val.
Ezzel elérkeztünk a következő hónapok valószínűleg legrettegettebb témájához. Ahogy súlyosbodik az orosz alakulatok helyzete a fronton, úgy fogjuk hallani a leosztott szerepeknek megfelelően egyszer az előfeltételek nélküli tárgyalásokra való felhívást, majd az egyre hevesebb fenyegetőzést. Egyik kezében a békepipa, míg a másikban az atomdorong. Melyik az igazi?
Putyin kommunikációs eszköztárában különösen nagy szerep jut a a tömegpusztító fegyvereknek, az atomarzenálra való emlékeztetésnek, azon belül is a taktikai atomtölteteknek. A lélektani hadviselés mestereként az orosz elnök már a háború elején kimondta a "nem veszíthetünk, mert atomhatalom vagyunk" gondolatot. Akkor ezek az alig burkolt üzenetek Ukrajna szövetségeseinek szóltak. Jelenleg viszont már ott tartunk, hogy megjelent a honvédő háború, a szent kötelesség, mint új motívum, és a haza nagyságát hivatott bizonyítani a „majd mi odacsapunk, ha kell” fenyegetőzés.
A fronton az a csalóka húzd meg, ereszd el állóháború alakult ki, amikor egyik fél sem tud azonnali jelentős győzelmeket felmutatni. Visszavéve a Wagner zsoldoscsapataitól a főszerepet, az orosz reguláris hadsereg alakulatai valóban mindent bevetve taktikainak is alig nevezhető eredményeket mutatnak fel. Katonai elemzők döbbent rácsodálkozással állapították meg, hogy az orosz tábornokok visszanyúltak az I. világháború hadszíntéri gyakorlatához. Úgymond csupaszon, páncélos és légi támogatás nélkül hajtják ismétlődő hullámokban, napjában tíz-tizenkétszer 20-30 fős csoportokban az ukrán védvonalra a gyalogságot. A háború végkimenetelét egyáltalán nem befolyásoló 2-5 kilométeres területfoglalások Bahmut és Ugledar térségében valóságosak. Na de milyen áron? A támadókat heteken belül felőrlő mészárlás zajlik.
Moszkvának szövetségesek nélkül fokozatosan szűkül a mozgástere. Egy hete újabb rossz hírrel voltak kénytelenek szembesülni. Az öngyilkos drónokat ezrével szállító Irán hadiipari és egyéb katonai létesítményeit érte olyan átfogó légicsapás, ami miatt vélhetően jó darabig nem tudnak utánpótlást szállítani az ukrajnai támadásokhoz. Korábban több ország hírszerzése jelezte, az orosz-iráni alku ballisztikus rakéták szállítására is kiterjedt. Lehet, hogy most ezekre sem számíthatnak Putyin tábornokai? Így viszont újra és újra jöhet a kipróbált atomzsarolás. Az orosz katonai doktrína szerint tömegpusztító fegyver alkalmazására akkor kerülhet sor, ha olyan katonai támadás éri az országot, ami miatt megkérdőjeleződik a területi épsége, vagy fenyegetett helyzetbe kerül Oroszország, mint állam létezése. A nyilvánosságra hozott atomstratégia nem korlátozódik az elrettentésre. A korábbiaktól eltérően számolnak a megelőző csapásmérés lehetőségével.
Mióta azonban Kína és India vezetői jelezték nemtetszésüket, Putyin visszafogta magát. Az atomfenyegetőzést, mert most már itt tartunk, rábízta az egymásra licitáló televíziós sztárpropagandistáira, meg a teljesen súlytalan politikusokra. Ilyen korábbi váltótársa, a mostanság összevissza vagdalkozó Dmitrij Medvegyev, meg a hűségesen egyszerű parlamenti elnök, Vjacseszlav Vologyin. Putyinnak meggyőződésévé vált, hogy az USA és európai szövetségesei el akarják pusztítani Oroszországot. És mivel az ilyen autoriter vezetők azonosítják magukat az állammal, saját hatalmi bukásukat csak az általuk vezetett ország megsemmisülésével együtt tudják elképzelni.
Márpedig talán ideje lenne a történelmi párhuzamokra figyelni és elfogadni azokat. Például azt, hogy Oroszország létezett előtte is, s Putyin távozása után is létezni fog.