- Hidegháború varázsgombával - Havasréti Józseffel egy zsákfalu pszichonautáiról

A Terepmunka folytatása a korábbi regényeinek. Hogy találta meg a kapcsolatot a lipótmezei pszichiátriai intézet kísérletei, David Bowie és az underground művészetek, valamint Szennai Irénke, a halottlátónak vagy gyógyítónak vélt tégláspusztai öregasszony között?

Ezek a kapcsolatok leginkább a fejemben léteztek. Az alaphelyzet részben a drogkísérletek ügyéből, részben az Alex nevű szereplőm történetéből tevődött össze. Ő volt a fiatalember, aki rátalált a „fekete hús” nevű drogra. Tégláspuszta csak később, lezárásként került a történetbe. Minthogy az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) pszichedelikus kísérleteinek időpontját az ötvenes évekből áthelyeztem a hetvenes évek elejére, kézenfekvőnek látszott, hogy ebben most ne irodalmárok vegyenek részt (mint amilyen Juhász Ferenc vagy Nemes Nagy Ágnes voltak a ténylegesen megtörtént klinikai kísérletekben), az önkéntesek legyenek inkább underground művészek. Ami a szereplőimet összeköti, valami olyasféle törekvés (vagy meg szállottság inkább?), amit pár éve egy interjúban Bódy Gábort idézve próbáltam megfogalmazni. Bódyt arról faggatták, árulja már el, miről is szól A kutya éji dala című filmje (ami valóban eléggé kérdéses), mire azt válaszolta, hogy olyan emberekről, akik a maguk módján ugatják a holdat. A földi-anyagi rabságból történő kitörésről, ennek módozatairól és – főleg – kudarcairól. Erre utalt, szinte már túl direkten, első regényem címe is: Űrérzékeny lelkek. És így kapcsolódik ide David Bowie, akinek albumait és művészi törekvéseit alapvetően áthatja a gnózis és a világidegenség, ezt erősítik fel a különféle science fiction motívumok, a Space Odditytől kezdve Ziggy Starduston keresztül Nicolas Roeg The Man Who Fall to Earth (A Földre pottyant férfi) című filmjéig.

Térben is elég nagy ívet járunk be a regények alatt. Szibé­riától Budapesten át Kaliforniáig. Végül miért a magyar vidékre, az elnéptelenedő zsákfaluba vezettek a szálak?

A földrajzi térnek nem tulajdonítanék olyan nagy jelentőséget. A Los Angeles-i jelenet az egész história elején csak egy intro, ahol leírtam Aldous Huxley és William Burroughs elképzelt találkozását, leginkább azért, mert Hajas Tibor Restored Huxley című fotómunkája kulcsszerepet játszik történetemben, a „fekete hús” nevű drog ötletét, illetve magát a nevet pedig a Meztelen ebédből emeltem át. Ezen túlmenően Huxley és Burroughs világa (nevezhetjük akár a drogkultúra napfényes-apollóni, illetve éjszakai-dionüszoszi aspektusának) egyébként is fontos szerepet játszik a regényeimben. Tégláspusztára főként dramaturgiai okokból volt szükségem: kellett egy izolált hely, ahol a lipótmezei kudarc egyik túlélője elrejtőzhet, és ahonnét nem lehet telefonálni, és ahol nincs internet. Nem tartozik közvetlenül ide, de érdekes belegondolni: ha a hatvanas-hetvenes években is lett volna mobiltelefónia, akkor az egész thrillerirodalom teljesen másként festene. 

Egyébként, ha már a földrajzi térről beszélünk, a moszkvai részeket sokkal fontosabbnak tartom, a sztálinista tudományos életben burjánzó okkult-ezoterikus próbálkozásokat, az ember és a társadalom voluntarista átalakításától a kozmosz meghódításáig. Az orosz szereplő, Aron Jakovlevics Suler ebben a miliőben válik kutatóvá, innen hozza magával Budapestre azt a mad scientist hozzáállást, mely aztán katasztrófába sodorja a programban részt vevő helyi figurákat.

Az új kötetben a rejtélyes események miatt utalás történik a tiszazugi méregkeverő asszonyok ügyére, illetve Móricz Zsigmond kapcsolódó cikkére is. Ezek szerint voltak valós esetek, amik inspirálták?

Valójában nem. Az összes inspiráció irodalmi. Talán túlságosan is. Lipótmezőn persze voltak drogkísérletek, ezeknek történetét a regény írása közben feldolgoztam "A korai Kádár-korszak irodalmi pszichonautái" című tanulmányomban, de onnét gyakorlatilag csak a helyszínt, a pszichiátriai intézetet vettem át. Ami ezzel kapcsolatban leginkább megragadott, a puszta tény, hogy nálunk is voltak ilyenek – a hidegháborús sztorit meg a varázsgombás borzalmat már én vetítettem rá. Ráerőltettem, ha úgy tetszik.

Érdekes módon, miközben egy rejtélyes, misztikus vonulata van a regénynek, elég nagy hangsúlyt kap a szegénység vagy a társadalmi rétegek közti ellentét témája is. Ez a helyszínnel jött, afféle couleur locale lenne, vagy ezúttal különösen foglalkoztatta ez a probléma?

Inkább a couleur locale. És a motivikus rend: az egzisztenciális kitaszítottság kérdése, ami több szereplőnél is felbukkan. Szaszkó a saját tébolyában fortyogó gátlásos lúzer, Irénke a rettegett-lenézett helyi „boszorkány”, továbbá Viktor, aki nem tud beilleszkedni a nagyon-középosztályi arcokból álló egyetemi diákcsoportba, részben családi háttere, részben okkultista, itt-ott a rasszizmussal is érintkező nézetei miatt. Ezek a kérdések alapvetően az izoláció kérdésével állnak kapcsolatban. Kellett egy távoli helyszín, ahonnét nem lehet telefonálni. Oké, legyen egy nagyjából kihalt zsákfalu. De kellett, hogy páran még ott lakjanak. Nos, kik laknak még ott? Nyilván a szerencsétlenek, akik nem tudtak már elköltözni onnan. Ők nyilván szegények is.

A regényben a főszereplő egyetemisták valóban terepmunkára mennek, és többször is előkerülnek a módszertani nehézségek. Milyen összefüggéseket lát az antropológiai megismerés és a – szereplők által egyébként pszichoaktív szerekkel is űzött – természetfeletti megismerés közt?

Kétségtelenül létezik összefüggés. Ismeretes, hogy törzsi környezetben ezeket a drogokat a természetfelettivel történő kapcsolatteremtésre használták, tehát szakrális célokra. Szibériában, Közép-Amerikában, mindenhol. Az ellenkultúra pszichedelikus drogkultusza ennek a félig-meddig szekularizált verziója. A pszichoaktív szerekről alkotott tudásunk jelentős része egyébként eleve etnográfiai és kulturális antropológiai kontextusból származik, az etnofarmakológia és az etnomikológia köréből.
A Wasson házaspár vagy a McKenna testvérek felfedezései is a terepen születtek meg. Vagy említhetném Carlos Castañeda mexikói „kutatásait” is, bár ezeket illetően egyre erősebb a konszenzus, hogy rendkívül sikeres könyvei és az ő tanításai valamiféle irodalmi misztifikáción alapulnak.

A főszereplő/elbeszélő Rendes előszeretettel értelmezi a misztikus weird irodalom pápája, Lovec­raft felől a rejtélyeket, ironikusan el is hangzik többször, hogy „too much Lovecraft”. Ön hogy viszonyul az életműhöz? És ha már a hatásoknál tartunk, nekem Szerb Antal Pendragonja ugrott be többször, de az ő életművéről monográfiát is írt.

Rendkívül inspiráló és nagyon jelentős szerzőnek tartom. Egyrészt maga Lovecraft is hatott rám, másrészt pedig a vadul burjánzó diskurzus, amit létrehozott írásaival: a weird irodalom és a new weird hullám, Stephen Kingtől China Miéville regényein át Matt Ruff Lovecraft’s Country című bestselleréig. Plusz a képregények, a filmek, a lovecraftiánus black metal, és így tovább. A rücskös polipcsápok meg az óceán mélyéről felmerülő ősi istenek talán nem annyira aktuálisak, de a gnózis, a xenofóbia és a kozmikus szorongás összekapcsolása feltétlenül. Ő is a maga módján ugatta a holdat. De talán többről is beszélhetünk: Viktor és Lili története valamennyire Lovec­raft és Sonia Greene-Lovecraft szomorú története is. Irodalom az irodalomból születik, ahogy Szerb Antal mondta. Mint szerzőt nem érdekel a realizmus. És ha már Szerb Antal: ami A Pendragon legendát illeti, nagyon szeretem azt a regényt, de nem hinném, hogy kötődne hozzá mindaz, amit íróként művelek. Az okkult thriller sémái bárhonnan átemelhetők; valamint Szerb Antal ironikus, én viszont nem vagyok túlzottan az.

A Terepmunka végül lezárja a trilógiát. Milyen tapasztalatokat visz innen tovább, és merre?

Főleg azt a tapasztalatot, hogy semmiképpen nem szeretnék újabb trilógiát írni. A következő regényem egy szobában játszódik. Komolyan. De ez afféle távlati terv csak. A legközelebbi jövőben nem szépírással, hanem irodalomtörténeti kutatásokkal szeretnék foglalkozni.