A New York-i ég
I.
„Az európai, keresztény ember égtapasztalata az elmagányosodás.
Isten jelenléte a kék színben összpontosult,
ami nagyon hamar a hiány szimbóluma lett, az egy-egy templomtorony,
ami megkarcolja az eget, csak felerősíti az egyedüllét szorongató érzését,
az egyházba vetett bizalom
pedig már a felvilágosodás óta nem a miénk.
Az új Bábel, más néven New York, eleve az összezavarodott nyelvek
és népek helyszíne,
nem kockáztatták meg az elődök hibáját,
ezért Manhattan utcáin sétálva az ember nem az elmagányosodással találkozik,
a hiányérzetet felváltja egy ismerős érzés,
amiben benne van az Isten ellen elkövetett bűn: ember épített magának az égbe
emberszabású várost.
A kék színt így felcserélte a szürke,
Rockefeller márványba vésett kiáltványa (»I believe in the supreme worth of the individual and in his right to life, liberty and the pursuit of happiness«) pedig az embert tette meg saját maga mértékének az Isten helyett.”
– fejtegettem gondolataimat K.-nak.
Arról hallgattam, hogy sokszor mégis rám tör a szorongás, amit még európai létem tanított meg nekem,
ilyenkor a felhőkarcolók közé beszorult kis kápolnákban viszont máig ott találom a feszületet,
ott találom a halott Krisztust, az ember alatt, a földben,
a metrók alatta úgy mozognak, akár a giliszták és a férgek…
II.
Mégis letérdeltem, és a feszület előtt így imádkoztam:
„A szívemben már rég összedőltek a nagy gondolatok templomtornyai.
Istenem, csupán annyit érsz, amennyit én adhatok neked.
Emberi küzdelmeim árnyképeként jelensz meg előttem,
így szorongásaim is csak ennek az árnyképnek a bírálatai.
Meg kell tagadjalak, hogy örömet lelhessek az életben.
Az öröm ugyanakkor a Te ígéreted,
aminek teljes emberi arcát úgy mosdatod a szívemben,
hogy egyik sarkában Te kapálod mulandóságom virágait,
a másikban pedig Én kiabálom a szélbe saját igazságomat,
hogy az ember nagyobb, mint az Isten.”
III.
New Yorkban csak örülni tudtam,
és már számon is kérhetnéd rajtam a jelentését a szónak,
ezért gyorsan megsúgom, hogy fogalmam sincs, mit jelent ez a szó:
ÖRÖM.
Gyakorlatban viszont már van tapasztalatom róla,
mert a New York-i felhőkarcolók tövéből
felnéztem az égre.
A New York-i égre pillantva
elkapja az embert az a ritkán átélt, de ismerős érzés,
hogy belénk a mélységet és a magasságot azért raktad oda,
hogy felismerve Téged, örömet leljünk abban, ami a miénk,
és amihez sohasem érhetünk közel.
Valaki ezért az öröm forrásának tartja a bűnt,
ahol a mélység és a magasság egymásnak feszülése
egy rövid zápor képében jelentkezik.
És akkor New Yorkban hirtelen megint idegennek éreztem magam.
Hiányzott a messzeség, a barátaim, akiknek beszámolhatok arról,
hogy milyen látvány volt a New York-i ég.
A nagy ÖRÖM vers
A nagy öröm verset végre megírom – gondoltam,
de inkább vettem egy Borsodit – részegen nem lehet verset írni,
visszhangzik a fülemben a Háy gondolata,
hogy attól nem tiszta az elme, és hát verset csak tiszta elmeállapottal lehet írni,
és akkor is 1000 az egyhez az arány, hogy jó vers születik,
jaj, anyám! ha kész lesz ez a vers is, mi lesz,
hoznak-e az angyalok valamit le az égből?
Vagy csak marad az a nyálkás szürkeség, mint ma is.
Az angyalok elbújtak, túl hangos nekik a háború,
inkább lehúzták a rolót, bent imádkoznak, hogy csak az a csöpp eszünk
ha meglenne, és akkor nem kéne magyarázni politikáról,
meg mindenfajta földi bajról,
akkor lehetne kutatni a tengerek mélyét meg a világűrt,
Isten is válaszolna, tudom, hogy „gyermekeim, ne adjátok fel,
már több mint félúton vagytok felém”, csak valahogy, valaki mindig feladja a reményt,
ez pedig csoportjáték, tudjátok, ha egy feladja, az a többi másra is kihat,
ez sajnos a keresztényi gondolat, de hát kultúrát választottunk,
most már mindegy, hogy mit csinálunk, lehettünk volna buddhisták,
és akkor lenne más, még százszor ennyi gondunk, feloldódni, meg kitalálni a semmit.
(Lélegzetvételnyi szünet – avantgárd lelkület, amíg iszom egy kortyot.)
Nélkülem ti nem vagytok senkik – kinyilatkoztatás jön most a versben,
én is érzem, hogy receptre ír ma már az író, elvonatkoztat, aztán onnan lát rá valami problémára, azt problematizálja, és a végén jön valami lezáró, de mégis reflektív, az egészet átfogó gondolat.
– Itt ilyen nem lesz.
Marad a képzelet, sorról sorra kiadni magadból azt, amire futja, és azt megmutatni.
27 éves, költő, szárnyaszegett balek. De le mertem írni, hogy költő, ezt már semmi módon ki nem húzhatom, magamat valami síneken inkább elhúzatom a megváltásig. Mert mindig azt kerestem,
szónokoltam róla a kocsmában, vagy írtam elkeseredetten, a verseket meg a kis regényeimet róla,
hogy nincsen semmi módja, de mégis hinni kell…
És most sem lehet máshogy, valahogy el kell menni az arához, a menyasszonyhoz, az Úrhoz, akinek a vállán smaragdtól duzzadó szent leplek vannak, aki mindig is rám várt, akivel úgysem húzhat ujjat semmilyen haragosom, mert ő mondta, hogy ha ezt megírom róla, akkor helyem lesz a jobbján,
és ettől megittasodván, azóta is róla írok, írok, írok,
jaj édesanyám, még akkor is, ha nem lesz tanár, se jómódú, hétköznapi ember a fiad.
Viszont lesz költő, aki egész nap az Isten szerelmével matat.
