;

RIO 2016;vívás;párbajtőrvívó;motorbaleset;paralimpikon;

- A legóember, aki túlélte önmagát

Mató Gyula magyar bajnok, Eb bronzérmes párbajtőrvívó paralimpikon, és edző. Három paralimpián öltötte magára a válogatott mezét, Rióban egy tussal maradt le a középdöntőről. A parasportot egy véletlen folytán kezdte el, amikor a rehabilitációs intézetben találkozott későbbi ülőröplabda-edzőjével. Ekkor már túl volt három motorbaleseten. Az utolsót művégtaggal szenvedte el. Isten is kerekesszékbe teremtette-könyörögte. Túláradó életimádatával nem maradt más útja. Elmúlt az ép ember, de megszületett a sportoló. Olyan úton járt, ahol csak kevesen. Lebegett szétszakadt teste fölött, és a fóti templomtoronyban is a lét határán járt. A kaposvári gyerekek és dombóvári öttusázók nemcsak fegyelmet, összpontosítást és tusadást tanulhatnak tőle, hanem életigenlést is.

Egy belvárosi, nagypolgári épület első emeletén rendezkedett be a Parádriposzt Vívó Klub. Mató Gyula négy éve alapította meg Kaposváron az egyesületet. Ez a harmadik helyük, a tükrök alapján táncterem lehetett. A belmagasság jelentős, a vakolat erősen patinás, de egyebekben mindenben megfelel a célnak. Meleg az nincs, de melyik sportszakosztály engedhet meg magának ilyesmit rezsiugrás idején? Elsőként Levi érkezik, aki három éve párbajtőrözik, majd jön a helyes kínai testvérpár, Ricsi és … Határozott utasítás után mindenki beöltözik, bemelegít. A tradicionális sport által megkívánt fegyelem árad minden mozdulatukból.

Buli, csaj és motor

Elevennek-mozgékonynak hívja a megbocsátó eufemizmus a könyörtelenül lendületes kölköket. Akikre fék helyett is gázpedált szerelt a Teremtő. A fóti Mató Gyula ilyen srác lehetett.

– Mozgékony gyerek voltam, sportkarriert szerettem volna mindenképp – meséli Gyula. – Tizennégy évesen három évig bokszoltam a Dózsában. Bemelegítés után mindig kimentünk az UTE-pályára futni. Jól ment, mindig mindenkit megvertem. Úgy futottam, mint akit üldöznek. Meg akartak győzni róla, hogy atletizáljak, de úgy voltam vele, hogy ha megismerkedem egy lánnyal, akkor nem mindegy, hogy azt mondom, bokszolok, vagy azt, hogy futok. Az ökölvívást jóval férfiasabbnak találtam.

Ezzel el is érkeztünk a fóti fiatalember szentháromságához: buli, lányok, motorozás. Az állhatatos ökölvíváshoz sok minden szükséges, de ez a három már akkoriban sem volt köztük.

– Azt sajnálom, hogy az idő tájt nem találkoztam egy hasonló emberrel, mint én vagyok – sóhajt Gyula. – Valakivel, aki felfigyel rám, és azt mondja: te, figyelj már, ezekkel az energiákkal, ezzel a habitussal más irányba is lehet élni! Ha intenzívebben terelgetnek a sport felé az ökölvívóedzők, talán másként alakultak volna a dolgok. De nem hárítok! – tiltakozik a saját mondása hallatán. – Mindenkinek a maga kezében van a saját élete. Lehet kifogást keresni, de én döntök. Erről szól az életünk, döntéshelyzetekről. Vagy jól, vagy rosszul, de döntünk.

Gyula rosszul döntött. Egészen pontosan háromszor döntött rosszul. Bár, ha úgy vesszük, nem tudta volna megelőzni a bajt, hiszen a figyelmetlensége áldozata lett. A hibák arra valók, mondja, hogy tanuljunk belőlük, és ő tanul folyamatosan. De ettől a hibák következményei olykor jóvátehetetlenek.– Három motorbalesetem volt, mindhárom figyelmetlenség miatt – mondja. – 1989-ben Dunakeszin becsúsztam egy kereszteződésbe, és találkoztam egy Moszkviccsal. A csuklóm szétszakadt, súlyos agyrázkódásom lett. A sisak lerepült a fejemről, harminc centire landolt a fejem egy villanyoszlop mellett. Ezt utána mesélték.

Halálközeli lebegés

A második, legsúlyosabb eset három évvel később történt. Akkor 21 éves volt. Egy átalakított MZ versenyenduróval közlekedett, ami abban az időben nagyon menőnek számított. A fiatalok csak álmodoztak a Kawasaki GPZ500-ról.

– 1992. május 14. – mondja a sorsfordító napot. – Ekkor is az ifjúkori figyelmetlenségem áldozata lettem. A barátnőmhöz indultam Fóton, szürkület volt. Surranóban motoroztam, farmerdzsekiben és egy kiskőrösi bukósisakban. Hátizsák volt rajtam, benne szerszámok, pajszer, kulcsok, hogy meg tudjam szerelni a gépet, ha defektet kapok vagy lerobbanok. Elbambultam, kisodródtam egy balkanyarban. Már a vízelvezető árkok melletti méteres földsávon jártam, amikor próbáltam korrigálni. Nem ment. Beleszálltam a betonárokba. A lábam szinte leszakadt, a térdem szilánkosra tört, a lábszáram 180 fokban elfordult. A combomon volt két négycentis nyílt törés. Ahogy átbucskáztam a másik oldalra, a lábam beleállt a homokba. Ez volt a fő probléma. Vérmérgezést kaptam, miközben több mint három litert vért veszítettem. Majd kilencórás műtétem volt.

Gyula halálközeli élményként élte meg a történteket. Nem csoda, hiszen halálközelben volt.

– Amikor a földön feküdtem, láttam magamat kívülről – idézi föl a semmihez sem hasonítható képet. – Öt-hat méter magasan lebegtem, könnyedén és békésen. Nagyon jó érzés volt, de valamiért vissza kellett jönnöm. Nem tudom, miért. Isten tudja, természetesen. Az intenzíven már álomból ébredtem. Láttam, hogy megy a vér, az infúzió, hallottam a gép pityegését. Lepedővel voltam betakarva, és ahogy lenéztem a lábamhoz, láttam, hogy a jobboldal be van esve. Akkor tudtam, valami nem kerek. Sírtam.

Az orvosokat vádolta, akik – mint később belátta – az életét mentették meg. Hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy feldolgozza a következményeket. A budakeszi rehabilitációs intézettel együtt öt hónapot töltött kórházban, baleset vagy cukorbetegség miatt amputált mozgássérültek között. – Ment a dili naphosszat, az „egyik lábam itt, a másik ott”, meg a hasonló poénok. Két hónap után mentem haza először a családomhoz, édesapámhoz, édesanyámhoz, a testvéremhez. Ők segítettek, a barátok felém való viszonya volt a sokkoló. Abból értettem meg, hogy minden megváltozott. Meg amikor először voltam diszkóban, és az emberek döbbenten kérdezték, levágták a lábad? Ezekkel a szavakkal. Mindig vékony voltam, de akkoriban 16-20 kilót lefogytam. Persze, ebből a lábam volt olyan öt, nem tudom.

Felkerül az i-re a pont

Nem volt barátnője, azt érezte, nem kell senkinek.

– Képmutató lennék, ha azt mondanám, sosem fordult meg a fejemben, hogy véget vetek az életemnek – mondja őszintén. – Szerintem mindenkinek megfordul a fejében, akinek teljesen kicsúszik a talaj a lába alól. Egyszer félelmetesen közel kerültem hozzá. Be voltam rúgva, és tériszonyos létemre felmásztam a fóti katolikus templom imbolygó állványzattal körbevett tornyába. Elhatároztam, hogy leugrom, hiszen nincs értelme az életemnek. A barátaimnak köszönhetem, hogy nem tettem meg. És persze az isteni közbenjárásnak.

Másfél-két évig tartott, mire összeszedte magát. Elkezdett élni. Még az év végén megismerkedett egy lánnyal.

– Nekem akkoriban három fontos dolog volt az életemben, a csajozás, a motorozás és a bulizás. Nem fogom azt mondani, hogy a Pitagorasz-tétel volt a legfontosabb és az Ady-összes, mert fontosak a versek is, de engem más mozgatott. Mozgékony figura voltam. Tizenhárom évesen az unokatesóm férjétől kölcsönvettem a Komárját, de fékezni nem tudtam, így belementem egy sóderkupacba. Mindig történt velem valami.

Gyula autófényezőnek tanult, de nem dolgozott a szakmában. A balesete után egy szomszédnak köszönhetően kitanulta a szobafestő-mázoló szakmát. Jól keresett. Vállalkozása volt hét évig, 2003–2010 között játékkonzolboltot üzemeltetett. Akkor már volt motorosruhája, műlábbal közlekedett.

– Tudom, hogy nem vagyok százas – mosolyog –, de amiben kell, abban legyek százas. Vettem egy új motort, és még egy hónap sem telt el, amikor eldobtam a Szentendrei úton. Nyár volt, negyvenöt fok. Szakadt rólam a víz. Jött egy autó, nem néztem ki. A bal lábam három ujját amputálták. Amikor beraktak a mentőbe, ők is nagyot néztek, amikor észlelték a lecsúszott műlábam. Olyan érzésem volt a mentőben, hogy az i betű meg volt már rajzolva, de a pont akkor került fel rá. Úgy éreztem, ennek meg kellett történnie. Most már azt is sejtem, miért. Kerekesszéket kellett bérelnem, amputált jobb lábbal, sínbe tett ballal nem tehettem mást. A váci mozgáskorlátozott-egyesülettől tudtam bérelni két hónapra. Amikor visszavittem, megállított egy férfi, és megkérdezte, sportolok-e, mert olyan jó a kiállásom. A váci ülőröplabda-csapat edzője volt. Tíz évvel a nagy balesetem után, 2002. év végén elkezdtem az ülőröplabdát, rá következő évben már válogatott voltam, Finnországba is mentünk az Eb-re.

De hozzátartozik az életéhez, veti közbe itt, hogy a második balesete után, 2000-ben elment egy kis családias gyülekezethez, és megtért. Előtte évekig Istent kárhoztatta a szerencsétlenségéért, hárított, eltolta magától a felelősséget. De aztán történt valami: autóval ment éppen, és kitolattak elé. Majdnem karambol lett a vége. Műláb ide, nehéz mozgás oda, kipattant, és készült a „szájkaratéra”, de ez elmaradt. Még ő nyugtatta édesanyját: valaki hibázott, de nem történt baj. Nyugodt volt, kiegyensúlyozott, és ez meglepte. Felhívta a gyülekezetnél a barátját, és elment egy alkalomra.

– Olyan felfoghatatlan tisztaság és szeretet fogadott, amitől elakadt a lélegzetem – emlékszik. – Megtértem. Elfogadtam Jézus Krisztust Megváltónak. Megértettem, hogy valószínűleg azért mentette meg az életemet Isten, mert terve volt velem. Minden emberrel terve van, csak az a kérdés, hogy akiknek az ajtaján kopogtat Jézus, meghallják-e ezt.

Pontverseny a páston

Mató Gyula gyerekkori álma mindig is a sportkarrier volt. A katonaság után vissza is akart menni bokszolni. Balesetei után gyorsan ívelt felfelé a parasportolói pályafutása. Ülőröplabdásként Pestre igazolt, és ott látott egy sportolót, akinek a végtagjai közül egyetlen keze volt meg. Kipróbálta.

– Amikor először beleültem a kerekesszékbe, kirázott a hideg. Fenomenális érzés volt. Azt mondtam magamnak, hogy én erre születtem – idézi a pillanatot. – 2005. október 14. 34 éves voltam. Egy évvel később már három világkupán indultam, mindháromról éremmel jöttem haza. De azt is láttam, hogy ez nagyon sok pénzbe kerül. Egy penge 35 ezer forint, és kell belőle négy-öt. Amíg vállalkozásom volt, megvettem még életem álmát is, egy Honda CBR954RR sportmotort. Rendkívüli adrenalinlöketet adott, kikapcsolt mindent. Nem érdekelt a világ, csak az utazás, a sebesség.

Három paralimpiára jutott ki, a 2008-as pekingi, a 2012-es londoni és a 2016-os riói játékokra.

– 2016 necces évem volt a riói paralimpiai szereplés miatt. Nem kudarc volt, hanem a magammal szemben támasztott elvárásokhoz képest csalódás. Kilencedik lettem. Ez mindig velem lesz. Vagy megtanulok vele élni, vagy összenyom. Mindenki eldönti, melyiket választja. Egy tussal kaptam ki, de ez mindegy. Imre Gézát szoktam példaként felhozni a tanítványaimnak, akivel Tatán, az edzőtáborban vívtunk is egymás ellen. Ő 14:10-ről kapott ki az olimpián. Megtanulta a helyén kezelni. De ez nem könnyű. Amikor hazajöttem Rióból – és még odakint is –, sírtam.

Ha megkapott volna minden támogatást, akkor érzése szerint egy érmet elhozott volna a három játékok egyikéről. Kacérkodott Tokióval, de előtte a 2017-es vb-re való felkészülést húzta meg. Erőnléti edzőt, masszőrt, sportpszichológust fogadott, ami havi százezer forintba került nyolc hónapon keresztül.

– A 2016-os Eb-n bronzérmet szereztem, az orosz Saburov ütött el a döntőbe jutástól, 15-7-re kaptam ki. Pedig előtte nyertem úgy is, hogy a szintén orosz Juszupov vezetett 14-12-re. Az volt életem vívása! Aztán a 2017-es római vb-n a négy közé jutásért megint összekerültem az orosz fiúval, és csak 15-12-re maradtam alul. Nem voltam már húszéves, nagyon büszke voltam a nyolcadik helyezésre! – mosolyog gyermekien.

A tokiói paralimpiára végül nem tudta biztosítani az anyagiakat. Ami fájt neki, és sokszor meggondolatlanul őszinte volt emiatt. De a vívás megtanította arra, hogy időnként várjon ki egy-két ütemet. Legyen taktikus. Akkoriban Nemcsik Zsolt szövetségi kapitány korrektül meghallgatta, próbált segíteni, de nem sikerült előteremteni az 1,2 milliós összeget. Mató Gyula megköszönte, és befejezte az aktív sportolást. Magyar bajnokként kétszeres vb-8. és kétszeres-Eb 3. hellyel zárta a pályafutását. Majd megszerezte az edzői képesítéseket a Testnevelési Egyetem tanárainak kurzusán.

– Örülök, hogy edző lehetek, ez Isten ajándéka nekem – mondja erről. Most már a klubot kellene megerősíteni: Kaposvár, a sportos város anyagi támogatása hiányzik az elvi egyetértés és a szakszövetség támogatása mellé.

A sport és a suhanás közül Gyula az előbbit választotta. A Hondát már 2008-ban eladta. A gyermeke 2012-es születése megerősítette a döntésében.

– A kislányom mindent megváltoztatott – lelkesedik. – Szeretném látni felnőni, és a motorozás veszélyes. Nekem szerintem elhihetik, három balesettel legóemberként élek, egyik testrészem itt, a másik ott. De a kislányom mindenért kárpótol. Már sportol, röplabdázik, és ő a legszebb, legügyesebb a világon.

A nyári, terminátoros lábGyula most már büszkén vállalja, de sokáig nagyon szégyellte a végtaghiányát. Sok kudarca volt emiatt a párkapcsolataiban, és ez komoly traumát okozott neki. Sokkolta az internetes társkeresőkön kapott elutasítások száma, miközben a való életben fordított volt az arány. Hogy a műlábát feszélyezettség nélkül hordja, arra a rövidnadrágos nyári időszak a példa. Egyszer Oszkár-sofőrként szállt ki az autóból, fénylő futóművel, meséljük neki egy találkozásunkat. „Az a nyári lábam volt, a terminátoros”, mondja.

Őszintén, kinek van még kedve politikusi vagyonnyilatkozatokat olvasgatni, egyre dagadó zsebükben turkálni, lakásaik, nyaralóik és földjeik körül szaglászni, kedvenc hobbijaikról és abszurd vagyontárgyaikról értesülni? Ha van eltitkolni valójuk, el is titkolják könnyű szívvel, csak beteszik a ner-felsőelit által kezelt több tucat magántőkealapból a legszimpatikusabba, és huss!, már el is tűnt a kíváncsi népek szeme elől.