Bevallás szempontjából kétféle politikus létezik, az egyik, aki lázasan listáz minden hóbelevancot, hogy úgy tűnjön, ő aztán mindent felsorolt heveny őszinteségi rohamában. Egy idő után úgyis elkezd az ember feje pörögni a nyakán, és már csak annyit észlel, halványlila fogalma sincs az illető pénzügyi terebélyességének határairól, lásd Szalay-Bobrovniczky Kristóf kacsalábon forgó birodalmát. A másik típus, akinek a hónap végéig kajára se elegendő a bankszámláján feltüntetett pénze, húszéves autóval vagy biciklivel jár, és harminc éve tartozik a szüleinek egy egyszobás alagsori lakás árával, ami szintén ad okot némi gyanakvásra. Utolsó felvonásként következik a kínos magyarázkodás, miből vette, miért tüntette, vagy miért nem tüntette fel, „elfelejtettem” és „nem tűnt fontosnak”, végül úgyis kiderül, hogy nincs itt semmi látnivaló.
A magyar ember történelmileg amúgy is úgy szocializálódott, hogy a vagyont dugdosni kell az irigyek meg a hatóság elől. Különösen a furmánnyal szerzett milliókat, nehogy még úgy járjanak, mint a Völner–Schadl jómadárduó, akiknek folytatásos podcastját naponta hallgatva a fél ország azon tűnődhet, vajh’ hogy kerülhettek ezek ilyen fontos és befolyásos pozíciókba, mert nem az agyafúrtságukkal vívták ki maguknak. A hallgatóságnak legalább megadatik némi schadlfreude (tudom, már én is elsütöttem, de ebből sosem elég), hogy bukhatják a fasza kis tengerparti nyaralót, ha már a Porschét, a luxusórákat meg az ékszereket is elvitték ugye, és benne van a pakliban (benne kéne lennie, de már nincsenek illúzióink), hogy járulékos veszteségként Varga Juditot is magukkal rántják a kiszivárogtatott felvételeken elhangzó komiszságok.
A vagyonnyilatkozatok olvasgatása ellenben semmiféle erkölcsi elégtételt nem nyújt, mintha csak a Muppet Show páholyában ülve, unatkozó vénemberekként asszisztálnánk a komédiához, néha beszólva valami szarkasztikus bornírtságot.
Ámbátor az még előfordulhat, hogy merő eszképizmusból foglalkoztatja a közvéleményt, kinek mennyi motyója van, merthogy a legfrissebb Európai Fogyasztói Fizetési Felmérés szerint a magyar lakosság 31,4 százalékának hónap végére nem marad egy fityingje se. Az úri életről álmodozni már csak szabad, még ha az álmoskönyv szerint éberen általában pont az ellenkezője is történik velünk, mint álmunkban. Krúdy szerint ahhoz, hogy pénz álljon a házhoz, legalábbis bojtos farkat kell növesztenünk vagy kanonokkal kell találkoznunk álmunkban – nem tudom, hányan ismernénk fel, ha urambocsá’ egy szembejönne, és nem mutatkozna be. „Az álomfejtő is, mint mostanában a legtöbb ember Magyarországon: fantáziából él; fantázia az egész élet, az elképzelt jólét, a révült mosoly, a finom ebéd, az életmeghosszabbító elégedettség és a csendes magyar boldogság” – írta a szerző gyönyörűen és időtlenül, a Szindbádnak címzett olvasói levelekre válaszolva. Nemhogy a csendes magyar boldogság, már a finom ebéd is egyre inkább fantazmagóriává válik, rezeg az élelmiszerárstopok alatt is a léc. Mindig így kezdődik, előbb az áruhiány gerjesztődik tarthatatlanná, aztán valamely kárvallott piaci szereplő bejelenti, hogy az árstop „már betöltötte szerepét”, jelezvén, hogy ideje kivezetni, nosza. Majd attól függően, mennyire erős az illető piaci szereplő nyomatéka (kisboltosok labdába se rúghattak), a kormány pár héten (az üzemanyagok tekintetében pár órán) belül reagál, és kiadják, hogy „stop vége, stop”.
A 43,8 százalékos élelmiszer-inflációt ez újabb 3-5 százalékkal fogja csak megdobni hirtelen, vagyis remélhetőleg nem többel, de hát kell egy kis idő, mire az egy éven át gúzsba kötött piac és utána talán-talán még a rezsiemelés és az árstopok (és nem a szankciók, sem a háború) által gerjesztett rekordinfláció is kirúgja magát. S persze mi ez ahhoz képest, hogy „Franciaország odáig süllyedt, hogy a világörökségnek számító bagettet is csak segélyből tudják biztosítani a lakosságnak”, illetve „kényszerből és nem nosztalgiából újra divatba jön a Bundesliga-frizura Németországban”, amint azt az Origón riogató Nézőpontos megjósolta. Persze az enyém is csak egy vélemény, mint az övé, és vele ellentétben szívesen belemegyek az ízlésvitába, hogy a Bundesliga-haj, angolul a mulletfrizura mindig is menő volt. Az ókori rómaiaktól kezdve a bizánci kultúráig (csak ők hunhajnak nevezték, haha), mert praktikus viselet, nem akadályozza a látást perifériásan sem, emellett bónuszként melegen tartja a nyakat. Valószínű ugyanezen okból volt népszerű az amerikai őslakos indiánoknál és más törzsi kultúrákban, aztán David Bowie és később a Beastie Boys hozta divatba, Amerikában nemzeti bajnoksága is van, mostanában pedig hiphopos és emo-rapper szubkultúrákban dívik, de ott már azért, mert van benne irónia.
Ami fontos készség az élethez és az Origo által festett világkép kellő komolysággal kezeléséhez. És van, hogy kizárhatjuk az iróniát, mint amikor Csányi Sándor MLSZ-elnökként megpróbálja elfogadtatni az UEFA diszkriminációellenes csoportjával a Nagy-Magyarország-jelképet és az árpádsávos zászlót, mint szerinte nem politikus magyar nemzeti jelképeket, mert nem szeretné, hogyha valamelyik szurkoló (netalántán Orbán Viktor) kihoz egyet a meccsre, ezért büntessék a magyar drukkereket, a szövetséget és a válogatottat.
Marha kínos, hogy nincs a miniszterelnökön kívül még egy, a sziluettjéről is azonosítható közéleti szereplő sem, mert így a négyévesem folyton Óbánviktolról mesél a kis ovistársainak, és a sztorik kedvéért itthon megkérdezi, hol is járt ő most éppen. Most is tanult egy új országot, A-zer-baj-dzsán, és jobb, ha magától a forrástól tudja, „egyes történészek szerint a Kárpát-medencéig tartó, hosszú menetelésünkben valahol e tájt is tartózkodtunk, így kerültünk kulturális rokonságba, ami nem olyan nyilvánvaló, tekintve, hogy mi keresztényekké lettünk, ők pedig a muszlim világhoz tartoznak”. Magyarország személyében felajánlott egy nem tökéletes (óh, közel sem az) barátot Alijev elnöknek, akitől állítása szerint sokat tanult az elmúlt tíz-egynéhány évben. „Sajnos nem mindent tudtam eltanulni tőle, merthogy mi inkább a radikális oldalhoz tartozunk, ő pedig a legmérsékeltebb politikusok közé tartozik” – mondta tök komoly ábrázattal miniszterelnökünk, de jaj nekünk, ha ebben nem volt semmi irónia. Mint potenciálisan abban sem, hogy a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa programsorozat kortárs irodalmi fesztiválját úgy nevezték el: Holtszezon.
