Beülök egy fülkébe a Nyugatiban. A szerelvény szinte üres. Kinézek az ablakon. Látom, hogy egy nagydarab csavargó elállja egy sántikáló asszony útját.
– Tessék már adni kétezret, nem tudok hazautazni – jártatja a száját a kétes alak. Az asszony nem képes kikerülni, ad neki. Találkoztam már a pasassal tavaly a Keletiben, akkor csak ezer forintot kunyerált. A recesszió a pályaudvarokon is tarol! Felszáll a szerelvényre, bezárom a kupét. Rugdossa az ajtót, amely nyikorogva kinyílik. – Kopogtam! Süket vagy? Kérni akartam kétezret, nem tudok hazautazni – rikácsol a manus.
– Ne zaklasson! – mondom. – Rohadt szemét! – habzik a szája.
Lehúzom az ablakot, hátha látok egy rendőrt. Se közel, se távol egy se. Szerencsére beül mellém egy ötven körüli pár. A nő harisnyájából kilóg a combjára egy tenyérnyi csipke. Hű de pikáns! Indul a vonat Debrecenbe. A nő előkapja a mobilját, és fennhangon olvasni kezdi a bölcsességeket:
Dakota közmondás: „Jobb egy őszödi őszinte beszéd, mint száz hazug interjú a Kossuth Rádióban.”
Ferenc pápa: „Inkább szeretek egy ateistát, aki megosztja a kenyerét másokkal, mint egy templomba járó, de szívtelen keresztényt.”
Ismeretlen szerző: „A szeretet anya és lánya között örök és elválaszthatatlan”.
Hát persze, egy ismerős nő épp most szakította meg a lányával a kapcsolatot. Összevesztek 5 ezer villanyszámlán. Ennek a pikáns asszonynak be nem áll a szája. Lehunyom a szemem.
„A sírás az elviselhetetlen fájdalom levezetésére szolgál, amikor az embernek le kell vetnie a lelkéről az elhalt bőrt, hogy újra tudjon lélegezni.”
Na, ebből elég! Áthurcolkodom egy másik fülkébe. Egy kínai és egy magyar ül ott, nyakig beöltözve a túlfűtött kupéban nyitott ablaknál. Szakad róluk a víz. Levetkőzöm trikóra, felhúzom az ablakot. Más se hiányzik, mint egy arcüreggyulladás a metsző huzatban! Lehúzzák az ablakot. Én meg fel. Kapom magam, irány a következő fülke.
Ott négyen ülnek, egy párocska és két férfi.
– Muszáj hazautaznom Szoboszlóra, mert anyámat rászedték – magyaráz az egyik középkorú fickó a másiknak –, hátha tudok valamit intézni. Becsöngettek hozzá nyugdíjosztáskor, hogy nyert egy paplant és egy párnát. Ingyen az övé, ha százezerért megveszi a másik garnitúrát. Hát odaadta a százezret. – Ugyan, mit akarsz ezen intézni, komám, bottal üthetik már azoknak a nyomát!
Fél füllel hallom, hogy közben miről cseveg a párocska.
– Ott csak félpanzió van, mit fogunk enni, ha megéhezünk? – aggodalmaskodik az asszony. – Egy négycsillagos szállodában svédasztal van, rendes vacsora, annyit eszel, amennyi beléd fér – válaszolja a sörhasú férfi. – De ha mégsem elég, meg kell beszélnünk, hogy ki fizet, mert nálam csak tízezer van. Ki fizet? – teszi fel újra és újra a kardinális kérdést a fehérszemély.
Fojtogat a nevetés, már majdnem kitör belőlem. Gyorsan átbaktatok a következő fülkébe. Ott két érettségiző lány trécsel.
– Pestre, Szegedre vagy Pécsre jelentkeztem – mondja az egyik. –Debrecen szóba se jön? – puhatolózik a másik lány. – Még csak az hiányozna! Az a balhés hely! Jobb távol maradni!
A két lány szedelőzködik. Cegléden leszállnak. Helyettük felszáll egy bőbeszédű koros asszony. – Jó ez a vonat, lehet melegedni – magyarázza vidáman. Szolnokon támadásos helycsere. Asszony le, egy hangos kompánia fel.
Le se ülnek, máris mondják a magukét: – Csesszétek meg, egy reggel arra ébredünk, hogy összeszerelő üzem lett az ország helyén! – tárja szét a karját egy szemüveges férfi.
– Nem üzem, haver, hanem egy kizsigerelt kóceráj. Se víz, se semmi! teszi hozzá egy szakállas pasas.
– Nem hallottad, hogy kilencezer munkahely lesz? – hahotázik egy kopasz ipse.
– Az ám, apám, tudod, ki megy oda dolgozni? Mi elköltözünk, már keresem a helyet, hogy merre szedhetnénk a sátorfánkat. Elcserélem akár egy kisebbre is a házamat – fújtat a szemüveges. – Nem akarom, hogy a gyerekeim, unokáim igyák meg ennek az egésznek a levét, kipurcanjanak a vegyszerektől!
– Majd jönnek akkor örömmel a Fülöp-szigetekről, Indiából az éhezők, ne aggódj – legyint egy köpcös fickó. – Olcsó munkaerő. Na, ezért nem kell ide egy tanult ember se! Dugd össze, rakd rá, nyomd egybe, köpj rá. Ennyi a magyar élete minimálbérért!
– Nem a magyaré, a magyar lelép, hanem az analfabéta betelepülteké!
– Húzzanak ezek a kínaiak a homokhátságba! – tromfol a szemüveges.
– Ott nincs víz, az nem megfelelő! – mondja a szakállas.
– Mindjárt kapsz te is a képedbe, mint az asszonyság a fórumon – forgatja szemét a kopasz. – Ki a nyavalyát érdekli, hogy nekik mi a jó? Nekünk az lenne a jó, ha az állami támogatást a kisvállalkozásoknak adnák!
– Halljátok, én nem értem, nincs Kínában elég hely? Gyarmatosítanak az Unióban?! Fudan Egyetem, aksigyár? Kismagyarországra fáj a foguk?! – szól a szakállas.
– Pofonegyszerű! Ha már benn vannak az Unióban, nincs vám. Hát nem ezt csinálják a koreaiak is? Nálunk szabad a vásár! Ez nekik a Kánaán. Egy kis hókuszpókusz, az ügyködéseiket kinevezi a kormány kiemelt nemzetgazdasági beruházásnak, attól kezdve ők lesznek az állam az államban! Dörömbölhetnek éjjel-nappal, mint Gödön a Samsung-gyárban. Nincs, aki rendet tudna tenni! – emeli fel hangját a köpcös fickó. – Bezzeg a lengyelek termelnek, használják az eszüket, nem kívánnak aksiszerelő nagyhatalommá válni! Sorfalat állhatnánk az építkezésen! – teszi hozzá.
– Ez a Papp is mekkora lúzer! – ráncolja homlokát a kopasz.
– Te választottad meg, te és te barátom! – mutat körbe a köpcös.
Robogunk Debrecen felé. Meghúzódom a sarokban, eszem ágában sincs másik kupéba menni.
