Rákay Philip udvari filmgyártó nagyiparos a minap a mohácsi csatáról készülő filmje apropóján kedélyesen viccelődve azt találta üzenni a „fanyalgóknak”, hogy mindenkit megnyugtat, „nem fogunk győzni a végén”. Ritkán adódó pillanat, amikor önnön ars poeticáját ily magabiztos dilettantizmussal önti szavakba valaki, másfelől viszont a fenti alkotói önvallomás a NER működési mechanizmusának műszaki pontosságú leírásába enged bepillantást.
Különös, hogy a szakmányban filmeket előállító Rákaynak két forgatás közben eddig vajon miért nem volt érkezése eltöprengeni azon, hogy mondjuk a dokumentumfilm műfajával ellentétben egy történelmi játékfilmben miért is ne győzhetnének a valóságos vesztesek? Miért ne juthatna szerep egy műalkotásban a fantáziának, a képzeletnek, a reménynek, az álomnak és megannyi, a valóság reáliájával ellentétes elemnek? Arisztotelésznek igaza volt, amikor azt mondta: nem az a költő, a művész feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek. A történetírót és a költőt – folytatta – nem az különbözteti meg, hogy az egyik versben, a másik prózában beszél, hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének.
Shakespeare antik tragédiáinak vagy királydrámáinak alakjai, így például III. Richárd nem attól hitelesek, hogy történetileg pont úgy esett meg velük minden, ahogy azt Shakespeare megírta – ráadásul a valóságban nem is úgy estek meg velük a dolgok –, hanem attól, hogy ezek a figurák akár létezhettek is volna. Hamlet hitelességét nem az adja, hogy tényleg volt egy ilyen nevű dán királyfi, s a Téli rege hitelességét cseppet sem csorbítja, hogy a műben Shakespeare a cseh tengert emlegeti. De a Brian élete című film sem attól válik hitelessé, ha a vonatkozó korszakot és Jézus életét kutató történész a Monty Python-féle értelmezést tekinti tudományos vizsgálódása alapvető történeti forrásának.
Vagyis, ha Rákay a közpénzszerzés légiesre érlelt rutinján túl egy parányi művészi invencióval is rendelkezne, akkor a filmjében akár le is győzhetnénk a törököket, a mű hitelességét nem ez befolyásolná. Ugyanakkor Rákay
a történelem valóságának és a művész alkotói fantáziájának, vagyis a fikciónak az összekeverésével a NER működésének leglényegét ragadta meg.
Azt a világot, ahol a történelmi múlt valóságát a jelen ideológiai érdekeinek szolgálatába állított politikai akarat satírozza át. Ahol a sűrűn hangoztatott kereszténység egyetemes üzenetére naponta húznak bohócsipkát, és ahol Jézus nem e világból való országának méltóságát luxuspüspökök evilági tobzódásának ricsaja háborgatja. Ahol az ország szuverenitásának elvét az orosz energiaforrásoknak való teljes kitettség és a kínai befektetésekhez nélkülözhetetlen pénzkölcsönök teszik látszattá. Ahol a megőrzendő és ápolandó nemzeti kultúra Győzikében és mindenféle elborzasztó köztéri szoborban szökken szárba, ahol a tudományt propagandisztikus célok szolgálatába állított pszeudo-intézetek képviselik, s ahol az egyetemi oktatók fokozatait hozomra adják-veszik. Ahol az Alaptörvénybe iktatott homofóbia egy ereszcsatornán át fogja menekülőre. Ahol az ártatlanság báránybőrbe bújt hatalmasai soha nem vetemednek semmire, mindössze elhallgattatják azokat, akik nem értenek velük egyet. S ahol a zéró tolerancia látszatát játszi könnyedséggel dekódolható politikusi beszédek fordulatai és jelzői teszik felismerhetővé.
Megannyi látszat és valóság.
Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója egy nemzetközi médiakonferencián, kiiktatva felettes énjének kontrollszerepét, tudattalanjára hagyatkozva kiáltotta szanaszét, hogy „aki uralja egy ország médiáját, az uralja az ország gondolkodását és azon keresztül az országot is”. A fikció és a valóság újabb keveredése. Mert a hatalom valóban ettől a hittől megrészegedve zabálta föl, tette magáévá, vagy verte szét a hazai ellenzéki média majd’ teljes spektrumát, s változtatta fideszes szócsővé a közmédiának csúfolt pártmédiát, ám Orbán Balázsnak is előbb-utóbb megadatik az élmény, hogy az ország gondolkodását sohasem lesznek képesek uralni (például az enyémet soha), erről legfeljebb csak álmodozhatnak. Amit megtehetnek és meg is tesznek az nem más, mint az emberek tudatának gátlástalan manipulációja. Még csak nem is gondolatrendőrök, hanem szemfényvesztők, közönséges útszéli fiók-Cipollák.
Vagy vegyük Navracsics Tibor esetét, aki hosszú kacskaringók után immár fennen hangoztatja, hogy mégiscsak igaza van az EU-nak, s valóban nem ildomos uniós közpénzekből, a francia pék, a dán traktoros, a német pedagógus, az osztrák éttermes és az olasz bortermelő adójából fideszes miniszterekkel és államtitkárokkal élethossziglan telepakolt alapítványokat pénzelni. Nem mellesleg olyan alapítványokat, amelyekbe a hatalom az állami egyetemek ezermilliárdos vagyonát tolta be, végső soron önmagának. Szóval, ha távozik Varga Judit, Szijjártó Péter, Lázár János és a többi volt és regnáló miniszter, raj- és őrsvezető, akkor minden tisztává és átláthatóvá lényegül át.
Pedig ez csak látszat, a valóság azonban egy újabb gigantikus átverés. Hiszen már javában ott üldögélnek és a távozókkal majd tovább szaporodnak mindazok, akik pénzügyi, üzleti, gazdasági, vállalkozói érdekeltségeik révén, vagy helyi hatalmi befolyásuk miatt ezer szállal kötődnek a pártállamhoz.
Közismert nevükön a csókosok, akik a miniszterelnök meghosszabbított karjaiként vezénylik majd el a Várhegy csúcsán megkomponált és szigorú utasításokkal ellátott partitúrát. A valóság tehát az, hogy minden változatlan: a lenyúlt közvagyon, az autonómiájuktól megfosztott egyetemek, az eljelentéktelenített szenátusok, az egyetemi vétójog hiánya, valamint az orbáni ukáz, amely kizárólag „nemzeti” eszmétől áthatott kormánypártiaknak teszi lehetővé az amúgy jó pénzzel premizált kurátorságot, ellenzékinek azonban ugyanide belépni szigorúan tilos. Mintha a tudomány és az oktatás tekintetében a kormánypártiságnak és az ellenzékiségnek a legcsekélyebb értelme volna.
Végül említsük meg a nagy magyar akkumulátor-program ígéretcunamiját, ami – Győrffy Dóra hamarosan megjelenő kiváló és átfogó tanulmányából kiolvashatóan – a megannyi látszatkeltés ellenére messze nem kecsegtet a fennen hangoztatott előnyökkel. A beruházás valójában Magyarország komparatív hátrányait erősíti, „jelentős technológiai kockázatot vállal”, „átalakítja a gazdaság szerkezetét”, „veszélyezteti a környezetet és növeli a geopolitikai kiszolgáltatottságot a keleti diktatúrák irányába”, végül más fontos céloktól erőforrásokat von el, például az egészségügytől vagy az oktatásügytől stb. Győrffy Dóra egyebek mellett ezért is állítja párhuzamba a látszatra gigantikusnak tűnő, ám valóságosan ezer sebből vérző projektet a szocialista rendszer iparosítási törekvéseivel, a „vas és acél országa” hangzatosan zsákutcás programjával.
S ha már látszat és valóság politikai összefüggéséről beszélünk, aligha mehetünk el szó nélkül az Orbán-rezsim szimbolikus megtestesülése, a MOL felhőkarcolójának magasba meredező architektúrája mellett. Valóságos megjelenésében egy roppant erőszakos, magamutogató, minden nagyvonalúságtól mentes, pöffeszkedő és unalmas toronyépület, semmi egyéb. Ám a látszat itt a maga legvalóságosabb módján válik érzékelhetővé: az épület üvegtábláin átsejlő piszoárokban folyó ügyeiket végző férfiak sejtelmes, enigmatikus, a multinacionális olaj- és gázipari cég jóvoltából a XI. kerület lakóinak gratis biztosított élő show pazar látványosságában.
Persze talán még ennél is mámorítóbb lehetett volna, ha nem a mellékhelyiségekbe, hanem egyenest a MOL vezérigazgatójának szobájába enged bepillantást a varieté és esztrádelemek felhasználásával szemünk előtt megújuló magyar építőipar, mondjuk az ötszáz évre titkosított szerződések valamelyikébe.
De így sincs okunk a panaszkodásra. Elvégre Vespasianus római császár óta tudjuk, hogy a pénznek nincs szaga.
Mi több, a MOL-nál még a vizeletadóból becsurgott pénznek sincs.
