Amint azt múlt héten megígértem a kedves olvasóknak, a marseille-i történetekről szóló tárcasorozatom után valami egészen más következik: az élethez elengedhetetlenül szükséges másik mániám, megszállottságom és szerelmem tárgya, a magyar irodalom témaköre, pontosabban szólva, magyar írókról és költőkről szóló portrék, tollrajzok sorozata.
A tollrajzok szót Schöpflin Aladártól csórtam, neki van egy remek kötete, amelyben klasszikusokról és kortársakról ír remekbe szabott kis esszéket. Nem garantálom, hogy az én sorozatom minden egyes darabja remekbe szabott lesz, de azért ígérem, igyekezni fogok, hogy hétről hétre fenntartsam az érdeklődésüket. Annál is inkább, mert olyan kortárs írókról is szeretnék írni, akiknek a műveit (nem őket személyesen!) nemigen kedvelem. Előre tudom, hogy ebből mennyi sértettség, harag és düh áramlik majd felém, de nemigen foglalkozom ezzel, elvégre nem személyeskedni fogok, hanem leírom a saját véleményemet, szigorúan fenntartva a jogot a tévedésre, s szem előtt tartva azt a nagy igazságot, hogy az őszinteség nem azonos az igazsággal. Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (Ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó), nem tartok rá igényt, hogy igazam legyen, és arra sem, hogy egyetértsenek velem, mert nem meggyőzni akarom az olvasót, hanem felhívni a figyelmet arra: az irodalom messze nem azonos azzal az iskolai tantárggyal, amit csináltak belőle.
Hogy ki mindenkiről fogok írni? Felsorolom azoknak a nevét, akikről egészen bizonyosan, de ha netán kihagyok valakit, az nem azt jelenti, hogy nem kerül majd sorra. Balassi Bálint (róla alant még lesz szó), Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Ágai Adolf, Tompa Mihály, Nagy Ignác, Eötvös Károly, Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Kiss József, Vajda János, Rákosi Viktor, Mikszáth Kálmán, Bródy Sándor, Ady Endre, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Molnár Ferenc, József Attila, Radnóti Miklós, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Somlyó Zoltán, Heltai Jenő, Szép Ernő, Herczeg Ferenc, Márai Sándor, Szentkuthy Miklós, Sinkó Ervin, Móricz Zsigmond, Wass Albert, Hamvas Béla, Passuth László, Kodolányi János, Szabó Dezső, Németh László, Mándy Iván, Csurka István, Csoóri Sándor, Hernádi Gyula, Lázár Ervin, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Orbán Ottó, Szécsi Margit, Karinthy Ferenc, Faludy György, Nagy László, Juhász Ferenc, Hajnóczy Péter, Ottlik Géza, Kertész Imre, Petri György, Tandori Dezső, Esterházy Péter, Térey János, Borbély Szilárd, Rónaszegi Miklós.
Az élő kortársak közül pedig: Baranyi Ferenc, Bari Károly, Gergely Ágnes, Nádas Péter, Spiró György, Bereményi Géza, Németh Gábor, Márton László, Kukorelly Endre, Kovács András Ferenc, Tóth Krisztina, Erdős Virág, Aczél Géza, Péntek Orsolya, Szeifert Natália, Egressy Zoltán, Garaczi László, Darvasi László, Báthori Csaba, Balla Zsófia, Závada Pál, Parti Nagy Lajos, Marno János, Györe Balázs, Krasznahorkai László, Markó Béla, Ungváry Rudolf, Ferencz Győző, Várady Szabolcs, Zoltán Gábor, Horváth Viktor, Szilasi László, Rakovszky Zsuzsa, Vámos Miklós, Bán Zsófia, Cserna-Szabó András, Háy János, Kerékgyártó István, Gyurkovics Tamás, Schein Gábor, Grecsó Krisztián, Peer Krisztián, Bödőcs Tibor, Babiczky Tibor, Halász Rita.
A fenti lista semmilyen értelemben nem személyes kánon, elvégre a felsoroltak között vannak olyan írók, akiknek a műveit nem sokra tartom, de miután ilyen-olyan oknál fogva a közbeszéd alanyaivá lettek (lásd: Wass Albert), szeretném elmondani a véleményemet az ő dolgaikról is.
Ami pedig az írói tollrajzok sorozatcímét, a Pór fita fentő!-t illeti, arról én is nagyon szeretném tudni, hogy mi a fenét jelent. Mint azt bizonyára sokan tudják, ez a rejtélyes kifejezés, amely valójában káromkodás, Balassi Bálint egyik magánlevelében fordul elő, és tudtommal sajnos máig nem tisztázott, hogy a több száz éves szitokszavakat miképpen lehetne mai magyarra fordítani. A pór még csak érthető, de nem tudni, hogy ebben az ízes és szépen alliteráló káromkodásban mit jelenthet. (Olvastam erről néhány nyelvészeti tanulmányt, de egyik sem volt meggyőző.) Azért választottam éppen ezt, mert – minden nagy író és költő – rejtélyes és megfejtésre vár.
Ha irodalomtörténész volnék, egy írói pályakép megírása esetén a zsinórmérték számomra Mikszáth Kálmántól a Jókai Mór élete és kora című remekmű volna. Az igaz, hogy ezt a művet ma egyetlen valamirevaló doktori iskolában sem fogadnák el doktori disszertációnak, mivel a tudományos értekezés szabályainak és előírásainak nem felel meg. De amikor olvassuk, ne ezzel törődjünk, inkább abban gyönyörködjünk, hogy egy Mikszáth formátumú író miképpen tűzi tollára egy kortársát – hiszen nincs annál nehezebb, mint kortársról írni. Hiszen éppen az állja tekintetünk útját, aminek a segítségünkre kellene lennie: a kortársi látásmód.
Ez az a kortársi látásmód, ami vélhetően engem is meggátol abban, hogy a föntebb felsorolt listában szereplő egyes alkotók teljesítményét tisztán és elfogultságtól mentesen láthassam. Veselkedjünk hát neki, s miként Arany írta volt: „én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”.
