Mélyreható társadalmi problémát taglalt a La partita di pallone című szám, amely hatvan éve, 1963 februárjában uralta az olasz slágerlistát; egész hónapban első volt. Rita Pavone arról dalolt, kedvese miért hagyja magára vasárnaponként, mi okból indul egyedül a stadionba, már ha futballmeccsre jár egyáltalán, nem pedig valami nőhöz, de egyszer titokban követni fogja őt, és ha kiderül, hogy megcsalja, akkor hazaköltözik az anyukájához.
Nem ez a feltételezés volt a legdermesztőbb annak idején Itáliában: azon a télen nem egy helyen mínusz 15 fokot mértek. (Londonban ugyanakkor befagyott a Temze, melynek jegén autóversenyt rendeztek a zimankóban. Nálunk hatvan kilométer hosszúságban állt a jég a Duna déli szakaszán.)
Az időjárás nem borította fel a megénekelt Serie A menetrendjét. Vasárnaponként a metsző hidegben is tömegek tolongtak a tribünökön, főként Milánóban és Torinóban, mivel késhegyre menő küzdelmet vívott a bajnoki címért az Internazionale és a Juventus. Február nagy részében azonos pontszámmal állt az élen a két csapat, majd a Juve váratlanul kikapott a Sampdoriától (2:1), és a Milan elleni örökrangadót 1:1-gyel záró Inter lépett pontelőnnyel az első helyre. Aztán maradt a topon.
Egyéb vonatkozásban is össze lehetett kötni a tánczenét és a futballt: az 1963-ban BEK-győztes Milan középpályás karmestere Gianni Rivera, míg a San Remó-i dalfesztivál művészeti igazgatója Gianni Ravera volt. Utóbbi ötletére 1964-től minden dalt egy olasz és egy külföldi előadó is elénekelt a nevezetes üdülőhely Casinójában; a Gigliola Cinquetti győztes Non ho l'etájáról meg Bobby Solo nem kevésbé elharapózó Da una lacrima sul visójáról híres első nemzetközi seregszemlén így lépett fel Paul Anka, Frankie Avalon, Ben E. King, Frankie Laine, Gene Pitney, Bobby Ryddell.
Amúgy a San Remó-i fesztivált is februárban rendezték 1963-ban. A kilencedikén tartott döntőben Tony Renis Uno per tuttéja győzött, talán kárpótlásul azért, hogy a szerző-előadó alighanem legnépszerűbb, számtalanszor feldolgozott, máig széles körben ismert dala, a Quando, quando csak negyedik lett 1962-ben. (Miként Toto Cutugno is csupán az ötödik helyet szerezte meg az emblematikus L'italianóval 1983-ban.)
Az Uno per tutte szintén a férfi-nő kapcsolatot és annak dilemmáit bolygatta ilyen részletekkel: „nekem teremtettek, Claudia”; "bevallom, te jobban tetszel, Paula”; „vágyom rád, Laura”; „nem vagyok jóképű, csak bűnös, Giulia”. Az egyenes közvetítést nem kevesen nézték-hallgatták: abban az évben már 4 millió 285 ezer tv-előfizetőt tartottak nyilván Olaszországban.
A hatvankettes pálmát az Addio, addio című Domenico Modugno-szám vitte el, s ez is hozzájárult, hogy a dal két előadója, Modugno és Claudio Villa az örök San Remó-i csúcstartó egyaránt négy-négy elsőséggel. Egynél többször csak tíz énekes nyert: az előbb említetteken kívül Iva Zanicchi háromszor, Nicola di Bari, Peppino di Capri, Gigliola Cinquetti, Johnny Dorelli, Nilla Pizzi, Bobby Solo, valamint a Matia Bazar együttessel és szólóban is győztes Antonella Ruggiero kétszer. Még olyan legendák sem tudtak duplázni, mint Adriano Celentano, Gianni Morandi vagy a Ricchi e Poveri.
Az akkor alig tizennyolc esztendős Pavonénak jól ment hatvanháromban: a sikeres La partita di pallonét a még sikeresebb Cuore követte: az utóbbi tizenegy héten át vezette a slágerlistát. Csúcshódítása hónapjaiban minálunk divatba jöttek a Yester Pester öltönyök. Már a – hazai mércével – tehetősek körében, mert megkérték szépen az ancúgok árát: a formatartó ruhákat 1070-1470 forint között kínálták, miközben az átlagkereset bruttó 1702 forint volt. (Úgy, hogy a középérték négy százalékkal emelkedett az előző esztendőhöz képest.)
Dolce Rita „tizenegyese” után Gianni Morandi 1964-ben megszakítás nélkül 17 héten keresztül – július 18-tól november 14-ig – állt az első helyen az In ginocchio da te című számmal. Ez az örök olasz rekorder. De nem minden idők csúcstartója Itáliában: a brazil-francia Kaoma együttes Lambadája ugyanis 1989. szeptember 30-tól 1990. február 3-ig, 19 héten át volt a topon.
Majd tizenkilencre még a Kaoma sem kért lapot.
