Az áldozatot Nagy Zoltánnak hívták. Az irodalom kedvelői tudták, hogy nemcsak jogász, hanem igen jó költő. 1884-ben született kereskedőcsaládban Érmihályfalván. Debrecenben járt iskolába, akárcsak barátja, Tóth Árpád. Babits később testvérpoétáknak nevezte őket. Valóban rokonlelkek lehettek. Bizonyítja ezt, hogy verseikben halmozódnak a költői képek, fontos nekik a változatos forma, a „míves” nyelvhasználat.
Nagy Zoltán jogot végzett, és ügyvédként kezdett dolgozni. Ahogy nemzedékéből sokan, ő is megjárta Párizst. Huszonöt éves sem volt, amikor versei megjelentek a Nyugatban. Drámát, novellát, esszét is írt. A Tanácsköztársaság idején jogászi feladatokat látott el.
Jómagam negyedéves bölcsészhallgatóként egy antikváriumban bukkantam rá Elégiák című kis kötetére. Igen, éreztem, ez költészet a javából. Élményemről beszámoltam professzoromnak, az íróként is kitűnő Bóka Lászlónak. Ismertem, mondta a prof, kár, hogy szinte már elfelejtették. Megérdemelné, hogy felélesszük. Tudod, mit? Írjál róla harminc-negyven oldalt. Afféle kis tanulmányt. Örömmel fogadják majd a nagyokos irodalomtörténészek. Az ilyesmit nevezi a szakmai zsargon hiánypótlónak.
Nekiveselkedtem a feladatnak. Könyvtárak, antikváriumok, böngészés, az özvegy meglátogatása a bűntény tetthelyén…Mi volt, ami a leginkább ösztönzött a munkára? Nem más, mint Nagy Zoltán verseinek szépsége,gondolatainak, képeinek eredetisége. És zenéje!
„Zenét ha hallgatsz, gondoltál-e rá, / Hogy hallgat-é az téged s mit te zengsz itt? / A tájat nézted: nézett-é a táj? / S illat ha szédít, mért hogy sose fáj, / Hogy könnyű lelke nem tud rólad semmit?”
Vagy A harang című vers kérdése:
„Hogy szívem mért nem könnyű hegedű, / Mely fölzeng minden halk cirógatásra. (...) / Hogy mért nem síp, melyen szerelmi láz / Kanyargó fodrú nótát fuvoláz, / Lankasztva karcsú táncosnő bokáit? / Hogy mért harang, mely csak nagynéha kondul / Ha megütik s akkor fölzúg bolondul / S remegve zeng, zeng még aztán sokáig? / S most mért nem szól?...”
Meglepett például ez a verskezdés:
„Unom a rímet. Érces csendülése /Fülem vakítja...”
Hát a folytatás?
„De ó, a ritmus! Ó daloknak lelke / S lelkek dala! Ó hidd el, kedvesebbek / Sikoltó sípnál dobbanó dobok.”
Ez már a húszas évek hangulata, a charleston, Josephine Baker, Fred Astaire és Ginger Rogers fénylő világa. Ám az égalja komorodik. Az ügyvédi hivatás közel hozza a poétát a szegények, a kiszolgáltatottak, a világválságot elszenvedő munkanélküliek sorsához. Érdeklődéséről novellái is tanúskodnak. Hamarosan ő maga is a kiszorulók közé kerül. Ügyfelei elfogynak, verseit egyre ritkában közlik a folyóiratok. A Nyugat elhalása után a Magyar Csillag még hoz tőle írást, de aztán néma csend. Egyik utolsó versében Radnóti hangját halljuk:
„Epedj el perzselő delen, / Serkenj fel ordas éjfelen, / Kiálts a napnak, súgd a holdnak: / Jaj az élőnek s jaj a holtnak!”
A rémuralmat valahogy átvészelte, de a gyilkos nyilas golyóját nem tudta kivédeni.
Dolgozatomat megmutattam Bókának. Egész jó, mondta. Vidd el az Irodalomtörténet szerkesztőségébe! Jó hónapnyi várakozás után az illetékesek tudtomra adták, hogy írásom elfogadható. Csak hogy már a nyomdában van egy tanulmány, amelyet a gyűjteményes Nagy Zoltán-kötet, az 1962-ben kiadandó Ének a magasban bevezetőjének szánt a szerző, a debreceni egyetem tekintélyes tanára. Lásd be, hogy e témában jó ideig nem fogsz labdába rúgni. Beláttam. Ez volt az első és egyben utolsó kokettálásom a Klió nevű múzsával, aki, gyanítom, az irodalomtudományt is pártfogolja.
Nagy Zoltán költeményeinek olvasásától, sorainak idézésétől azóta sem ment el a kedvem. Különösen megragad utolsó versének záróstrófája:
„Ha van füled, halld hangtalan beszédem; / Mindegy, mi voltam: voltam az ami, / Egy hang voltam az Isten énekében / És kár lett volna el nem hangzani.”
