Igaz, majd’ másfél évszázada, 1880 első heteiben fogalmazta az Ellenőr újságírója az alábbi közleményt, na de akkor is. Így szól: „a kerepesi úti kir. fegyház tulajdonosa ma kijelentette a bért lefizető fegyházfelügyelőnek, hogy az eddigi 6000 frtnyi évi bér mellett nem engedi, hogy Kozárek is e házban végezze mesterségét. E »csekélységért« évenkint 2000 frttal igényel többet. A kir. ügyészség nem fogadta el a bérfelemelést s a fegyház most már át fog tétetni a soroksári utcza 13. sz. házba, a fenyítő-törvényszék azelőtti helyiségeibe.”
Hogy mi van? – mélázhat ezen, aki fogékony a régi pesti rejtvényekre. Aztán viszonylag gyorsan kiderül, hogy Kozarek Ferenc nem más volt, mint az állami ítéletvégrehajtó. A háztulajdonosi zsarolást pedig bizonyosan gyors megegyezés követte, mert a hóhér még éveken át a mai Rákóczi úton, a Hársfa és a Szövetség utca között végezte nélkülözhetetlen munkáját. Mégpedig közmegelégedésre, hiszen igazi hírességgé vált: még az is újsághír lett, amikor felfedte, fiatalon mészárosinasként kereste a kenyerét.
Kétségtelenül véletlen, de annak beszédes, hogy a szóban forgó Kerepesi út 66. (akkor még 30.) eredetileg nemes Eggendorf József mészáros mester tulajdonában állt. Az ő 1862-ben bekövetkezett halála után döntött úgy özvegye, Rozália asszony, hogy a városnak adja bérbe a nagy udvart közrefogó, ütött-kopott, földszintes házat. Toloncház, börtön, sőt a fogvatartottak elemi iskolája működött itt, majd pedig 1872-től – amikor a városi ítélethozatalt felváltotta a királyi törvényszékek és járásbíróságok rendszere – állami fogház. Ez utóbbinak szerves részét képezte a deszkapalánkkal kettévágott udvar belső fertályán kialakított vesztőhely is. (A leírások rendre megjegyzik: helyszűke okán a siralomház ablakai is odanéztek, igaz, a bitó ácsolása idejére jótékonyan letakarták őket vastag vászonnal.)
Nem voltak persze jobb viszonyok Pest másik börtönében sem, a Soroksári – ma Ráday – utcai fenyítőszéki fogházban, amelyet a hatalmas, klasszicista sarokház egy részében alakítottak ki. A földszinten és a pincében rendezték be a cellákat, és a lapok olykor borzadva számoltak be az ürítő csöbrök állapotáról, a sáros és szemetes udvarról, meg a bűzhödt levegőről, amelyen a rabok a ház polgári bérlőivel osztoztak. Ehhez képest kész csoda volt, hogy a vesztőhely idetelepítését legalább megúszta a tulajdonos, Löwy Bernát.
Ki tudja persze, meddig kerülgette volna még a sebes ütemben fejlődő város ezt a két, hirtelen belterületivé vált börtönt, ha 1884 februárjában Kozarek mesternek nem kellett volna sort kerítenie Mailáth György országbíró gyilkosainak kivégzésére. A rablógyilkosok – Spanga Pál, Pitély Mihály és Berecz János – utolsó pillanatai lényegében botrányba fulladtak annak betudhatóan, hogy fél Pest úgy érezte, jelen kell lennie bűnhődésüknél. Az ügyészséget ezrek ostromolták belépőkért, a legfeljebb száz főt befogadni képes udvarra kétszáznál is többen furakodtak be, köztük a Nemzeti Színház színészei, irodalmárok, politikusok, „fővárosi kiválóbb alakok”. A Kerepesi utat le kellett zárni, mert a hullámzó tömegen izgatottság lett úrrá, és a lázongó sokaságban egyre többen emlegették az épp zajló tiszaeszlári pert is.
„E tapasztalat talán elég hangos intelem arra, hogy a főváros kellő közepe s legélénkebb forgalmi helye nem a legalkalmasabb vesztőhely” – állapította meg a Jogtudományi Közlöny felelős szerkesztője, Dárdai Sándor. És valóban, a továbbiakban ebben „az utcza feltöltése által elsülyesztett alacsony házikóban, melyet mindenki ócska raktárhelyiségnek hajlandó tekinteni”, többet nem dolgozott Kozarek mester. 1888-ban a börtönt is kiköltöztették innen, sőt, igyekeztek mind távolabb tolni a városközponttól. Az immár pályaudvarral megfejelt, nyüzsgő Kerepesi úton álló roskatag házat őszre kicsinosították és boltoknak adták bérbe, karácsony előtt pedig Klein és Baumel urak jóvoltából cukorkagyár is üzemelni kezdett a sokat látott falak között. (Ekkor már két éve nem működött börtön a Soroksári utca 11-13-ban sem: igaz, a pincében maradt rozsdás bilincsekkel még a következő század ötvenes éveiben is ijesztgették a rosszcsont gyerekeket.)
Tévedünk azonban, ha azt hisszük, hogy a város csak úgy egyszerűen elnyelte Eggendorf József rossz hírű örökségét. Habár úgy tízévente egyszer felröppent a hír, hogy végre lebontják a reklámokba burkolt tömböt, a múlt valahogy újra és újra kikönyökölt a forgalmas promenádra. Minden terv kudarcba fulladt, csak Kozarek, Spanga, Pitély és Berecz emléke virult – őket a szorgos újdondászok makacsul nem engedték feledésbe merülni. Nem lett itt templom és bérház, lett viszont mozi, Ámor néven. 1929 márciusában az Ingatlanbank vette meg az épületet azzal, hogy hatemeletes bérpalotát épít a telkére. A bontás gyorsan ment, ám pár hónap elteltével a bank már úgy ítélte meg, a válság közepette felelőtlenség lenne ragaszkodni a beruházáshoz. A telket végül eladták a Részvényserfőzdének, de ők sem építettek oda semmit.
Így történhetett, hogy amikor 1950-ben Pesten elkezdték építeni a metrót, került egy alkalmas üres telek, pont félúton a Blaha és a Keleti között. Ott álltak a földalatti felépítményei évtizedeken át, hogy aztán újabb hosszú pauzát követően, a kétezres évek elején nagyszabású építkezés kezdődhessék a telken. A vasbeton épülettorzó ott áll ma is, húsz éve befejezetlenül.
Mi azonban egy pillanatra kanyarodjunk még vissza 1929 márciusához, amikor Eggendorfék börtönné lett mészárszéke eltűnt a városból. A sors különös fintora, hogy ugyanekkor ünnepelt a Gyáli úti gyepmesteri telepen élő Kozarek család is: állami pályázaton a néhai hóhér egyik fia, a boncmesterként dolgozó Antal nyerte el ugyanis az állami ítéletvégrehajtói posztot.
A kinevezésről bő terjedelemben beszámoló lapok hasábjain ekkor már legendás alakként tűnt fel az 1894-ben elhunyt Kozarek Ferenc. Kedvtelve idézgették, hogy szalonkabátban és cilinderben űzte mesterségét, fehér selyemkendővel takarta el a kivégzettek arcát, hétvégente pedig hintón, egy szem kislánya társaságában hajtatott végig a Sugárúton. De ugyanilyen elismerőn szóltak a megtermett – 178 centis, 110 kilós - , bajszos, kék szemű és mosolygós új bakóról is, aki szakmabeli rátermettségét már a világháborúban igazolta. Nem mulasztották el megjegyezni, hogy főként azért nyerte el ő ezt a „jó, állami állást”, mert ugyancsak pályázó, 50 éves József bátyjával ellentétben még csak a 44-iket taposta.
Nevezzük hát a végzet újabb furcsa szeszélyének, hogy Kozarek Antal mindössze hétszer bizonyíthatta, milyen méltó utóda édesapjának. Éppen három évvel a kinevezése után, egy akasztás közben lesodorta ugyanis a kalapját a jeges szél, és úgy megfázott, hogy alig néhány nap alatt elvitte a tüdőgyulladás.
