Magyarok alakították ki, építették fel a centrális erőtér, a személyes önkényuralom rendszerét, magyarok hatalmaskodnak magyarok felett, magyarok fosztanak ki magyarokat, magyar vezetőink vitték zsákutcába, vesztegették el az országot. És magyar az ellenzék is, amely képtelen volt megakadályozni az Orbán-rezsim intézményi rombolását és egyeduralkodói, összefüggő politikai-, gazdasági-, társadalmi-, média-rendszerének felépítését, amely nem nyújtott és nyújt személyi és szervezeti rendszeralternatívát. Hiába tudjuk, hogy ez egy ország- és nemzetvesztő rendszer, mégsem sikerült ország- és nemzetmentőket találni. Nincs kire fogni a magyar bukást: mi vagyunk az okai.
Egyre kevésbé panaszkodhatunk a nemzetközi körülményekre, mert azok most inkább kedveznek egy rendszerváltásnak, mint az elszigetelt, Európát és Amerikát dühítő rendszernek. Egy kis ország bármilyen tökéletesre épített hatalmi rendszere ugyan megdönthető kívülről vagy összeomolhat váratlan belülről, de ettől még nem lesz valódi rendszerváltás, mert alkotórészeit akkor is szét kell szedni, politikai, gazdasági és társadalmi problémáinkat kormányképesen akkor is meg kell oldani – s tudni kell, hogy milyen rendszert, milyen terv, eszme alapján, kikkel, milyen intézményekkel, milyen stratégiával és gyakorlati taktikával akarunk megteremteni.
Az ellenzéki építkezés legfőbb feltétele, különösen ennyi vereség után, a kíméletlen szembenézés és önkritika: kik vagyunk, honnan jöttünk, kiket képviseltünk, mit akartunk, mit tettünk vagy nem tettünk, miért veszítettünk? Mivel 2010 óta ez mindig elmaradt, immár 15-20 év hanyatlástörténetét kell végiggondolni. Ennek az ellenzéki szembenézésnek az elmaradása vezetett az erkölcsi bukáshoz. Azzal, hogy a politikai vereség nem vezetett erkölcsi győzelemhez, hitelességi fölényhez, hanem morális bukáshoz és hiteltelenséghez, az ellenzék fölé sötét felleg ült. Egy velejéig romlott, erkölcstelen rendszerrel és politikusaival szemben sem sikerült erkölcsi fölénybe kerülni. Az ellenzék nem tudta igazolni, hogy nem saját hatalomra kerüléséért küzd, hanem az országért, a társadalom előtt kimondott és képviselt eszmékért. Többé-kevésbé ugyanazok, ugyanabban a szerkezetben, ugyanúgy önálló eszme és program hiányában, évről-évre, hónapról-hónapra végzett, mindennapos aprómunka, igazi győzelmi szándék nélkül állnak elénk. Szégyent hoznak választóik fejére: Istenem, miért szavaztam rájuk, többé nem teszem!
Utána következik az évtizedes gyanakvó kérdések sora: ismerik-e vajon az országot? Vannak-e intézményeik, embereik, eszközeik, módszereik arra, hogy megismerjék? Sőt, akarják-e egyáltalán tudni a valóságot? Meghallgatják-e azokat, akik ezt az országot alulnézetből, s nemcsak felülről ismerik? Már kérdezni se merem, hogy az elmúlt években radikálisan megváltozott világról, klímakérdésről, járványról, háborúról, energiaügyekről, gazdasági átalakulásról, a világ ötödik újrafelosztásáról mi a csudát tudnak, hogyan tájékozódnak, s milyen eszméket sugall mindez nekik.
Orbán Viktor mindent tud az ellenzékről, játszik vele, mint macska az egerekkel. Az ellenzéki egerek pedig csak az egérfogóba tett sajtot vágyják, és a hatalmasra hízott, veszedelmes macskát félik. Ideje lenne megérteni a rendszerteremtő vezető logikáját, stratégiáját – miközben egyre kevésbé érthető és követhető –, személy- és intézménymozgató hatalmi technológiáját;
a rendszer politikai, jogi, igazgatási szükségállapotát és az ellene használatos eszközöket, a rendszer mögött álló tábor érdek- és értékviszonyait. (Vegyünk példát kamasz gyerekeinkről, unokáinkról, akik gyorsan kitanulták, hogy ki és mi, hogyan mozgatja a rendszert!)
Egy választásos önkényuralmi rendszerben az ellenzéki szerveződéseknek öt szakasza van a választási vereség után. Az első az elszámolás önmagunkkal, az erkölcsi fölény megszerzése. Erre a mai ellenzéki pártok és vezetőik nem képesek, nem hajlandók: a felelősséget a másikra fogják, a kudarcot a körülményekre. A választók fő kívánságát, az ellenzéki egységet a választás előtt hátulról fúrták, a választások után nyíltan megtagadták. Az ellenzéki választók rendszerváltó Ellenzéket – mozgalmat, pártszövetséget, pártot – akarnak, Ellenzéki Eszmét, Programot, Politikust, nem ellenzéki nagyságért, nemlétező hatalomért, de létező pénzért egymással viaskodó pártokat. Ezért a pártok elhagyásával válaszoltak: a Jobbik, az LMP, a PM már csak zombik, az MSZP és a Momentum a megsemmisülés szélén, a DK a „sohasem fogunk győzni” pártként a rendszer kitartottja.
A második szakasz a menekülés a szabadság kikötőibe, szigeteire. Az ellenzéki választók az országos vihar elől bebújnak egy-egy szabadabb város, kerület, intézmény, szakmai kör eresze alá. Külső vagy belső emigrációba mennek. Embereket keresnek az embertelenségben. Belenyugszanak, hogy ebben az országban, ebben az életben kisebbségben vannak és lesznek. Személyes példamutatás. Emberi és szakmai tudás, erkölcs. A jellem, a cselekvés stílusának megőrzése nehéz körülmények között is. Meglátni, hogyan nőnek ki közülünk hozzáértő és hiteles személyiségek, akik eligazítanak a világ dolgai közt.
A harmadik szakasz a türelmes építkezés, a horizontális összekapcsolódás, a hálózatépítés. A politika igazi művészete a személyiség- és intézményépítés. Szomorúan mondom, hogy Orbán Viktor kitanulta az „ördög pártján” ezt a művészetet, kinevelte a rendszer irányító gárdáját és megépítette a centralizált hatalom gépezetét. Még arra is éberen ügyel, és karaktergyilkos eszközeivel tesz is, hogy az ellenzék ne építhessen fel saját személyiségeket és intézményeket. Csakhogy a horizontális, egyenrangú szerveződés a központosított hatalom igazi ellenfele – ha van. Ezért kellett volna létrejönnie a Szabad Városok Szövetségének 2019 után, és közös költségvetési, szociális, egészségügyi, oktatási, ingatlan politikát megkísérelnie. E szövetség lehetne a kölcsönös segítés, tapasztalatátadás, a nyitott önkormányzatiság egyik lehetséges fóruma.
És ezért kellene megalakulnia a sztrájk és az utcai harc mellett az Oktatási Kerekasztalnak, benne az óvodai-, alsó-, közép- és felsőfokú pedagógusok és dolgozók, a diákok, a szülők civil szervezeteinek, az emberi jogi szervezeteknek, a szakszervezeteknek, az önkormányzatok, az egyházak képviselőinek,
hogy alkalmi követelések és tárgyalások helyett ők gondolják, vitázzák végig, milyen az oktatás valóságos helyzete, honnan hová tartsunk, milyen óvodát, kis- és középiskolát, milyen egyetemet szeretnénk. Kinek a tulajdonában, finanszírozásában, milyen bér- és jövedelmi színvonalon és milyen szerkezetben, milyen nevelési tervekkel és oktatói programokkal? Mit várnak el a pedagógusok a társadalomtól, az államtól, a diákoktól és a szülőktől, milyen minőségi feltételeket egymástól? Mindez rövid távon szolidaritás, kölcsönös segítés, tapasztalatátadás, közgazdasági, jogi feltételek megismerése, középtávon oktatási és nevelési reform társadalmi előkészítése; hosszútávon oktatáspolitikusok kinevelődése és egy összefüggő rendszerváltó reform megvalósítása. A kormány a maga minisztériumával, KLIK-jével mellékszereplő, akinek e kerekasztal üzenheti: semmit nélkülünk, s szigorú feltételekkel veletek. Mi akadálya van egy Egészségügyi Kerekasztalnak, egy intézményes horizontális szerveződésnek? Miért mindig az utolsó pillanatban, három hónappal a választások előtt próbálja meg az ellenzék összeállítani és egyeztetni egy egészségügyi reform anyagait, hogy azután ne képviselje a választásokon és azonnal elfelejtse, ejtse a választások után?
A negyedik szakasz az ellenzéki programok, programtöredékek mentén újjászerveződő egységesülő ellenzéki mozgalmak, pártok szakasza. Az első próba az egységes indulás az önkormányzati választásokon. A külön indulás a választói akarat és az ország érdekeinek elárulása. Addigra a helyi társadalom, a szakmák már tudják, hogy ki kicsoda. Az önkormányzatokban, a kerekasztalokban felnőnek politikus személyiségek. Eljön a szakpolitikusok kora. A biztos diktatúrához vagy káoszhoz vezet az Orbán- vagy Gyurcsány-féle „általános politikus” – mihez ért? Mindenhez és semmihez! – , ahogy a Matovič-féle „közönséges emberek politikusa” vagy a Babiš-féle „vállalkozó politikus” hatalomra kerülése. Egy egységes ellenzéket az önkormányzatokban, majd egy újraegyesített országot csak kormányképes és hozzáértő politikusok vezethetnek.
Az ötödik szakasz rövid és könnyű ezek után: föl kell készülni és meg kell nyerni a parlamenti választásokat. A neheze a győzelem után jön.
