- A tavalyi rekordaszály után sokat javult a vízhelyzet, de még nagyon messze van az ideálistól

A tavalyi rekordaszály után sokat javult hazánkban a vízhelyzet. Elegendő csapadékot kaptak a földek, a folyók vízszintje jelentősen megnőtt, a mezőgazdászok elégedettek lehetnek, bőven hullt az égi áldás az őszi vetésre. Míg tavaly az Alföld mezőgazdasági területein szinte kisült a vetés, és az ország nyugati felében, a Velencei-tavon száraz lábbal lehetett átgázolni, a helyzet, ha az ideálistól még nagyon messze is van, lassan rendeződik.

A 2022-es esztendőt időjárási szempontból az aszály és a kánikula tette emlékezetessé: kevés eső hullott, a nyár az 1901 óta mért adatok szerint a harmadik legforróbb volt, rendszeresek voltak a hőségriasztások. Az extrém magas hőmérséklet, a csapadékmentes hetek következtében nyár végére hazánk egyes területein eltűnt a víz a talaj fölső egyméteres sávjából. Az ötmillió hektár mezőgazdasági terület több mint ötöde szenvedett aszálykárt, a becsült kármérték elérte a 800 milliárd forintot. csak az őszi esőzések hoztak kedvező változást, akkor kisebb foltokban belvizes részek is megjelentek. „A talaj az augusztus 19-én kezdődött csapadékosabb időjárás hatására folyamatosan töltődik nedvességgel, sokat segített ebben az esős szeptember és december” – szögezte le lapunk kérdésére Kovács Attila meteorológus, agrometeorológiai szakértő. December végén a legfelső 20 centiméteres talajréteg nedvességtartalma 80 százalék körül, mélyebben 70-100 százalék között alakult - támasztotta alá mindezt a Népszava kérdéseire az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF). Egyelőre az agrártárca mégsem elégedett: úgy tapasztalták, a talaj mélyebb rétegeit tekintve a délkeleti és az északnyugati országrészben van még vízhiány.

A szárazságnak komoly hatása volt a mezőgazdaságra - ám nem mindenhol egyformán. A sokéves átlagnál 21 százalékkal kevesebb csapadék hullott tavaly, de a mennyisége térben és időben szeszélyes területi eloszlást mutatott az OVF szerint. Aratás után volt igazán látványos a területi különbség, amelyről lapunk is megírta: a betakarított búza mennyisége Jász-Nagykun-Szolnok megyében a szokásosnak a fele lett, ugyanakkor Tolnában a korábbi eredménynél majdnem 7 százalékkal többet, összesen több mint 300 ezer tonnát arattak. Érdekes módon a Tolnával szomszédos megyék megsínylették a forróságot.

A Velencei-tó vízszintje tavaly nyáron éppen csak meghaladta az 50 centiméteres átlagot, most viszont a 80-at közelíti, de a szezonra legalább 120-130 centiméteren kellene állnia.

Mindent összevetve bizakodással várhatják a tavaszt a mezőgazdászok, az őszi vetések jó állapotban vannak, vízborítás csak foltokban fordul elő. „A 30 napos csapadékösszeg mértéke alapján elmondható, hogy az országban többletet mutat a sokéves átlaghoz képest a csapadék mennyisége az ilyenkor szokásosnál” – tudtuk meg az Agrárminisztériumtól.

Hogy az érkező vizekkel őszig hogyan sikerül majd gazdálkodni, még a jövő zenéje. A táj szempontjait szem előtt tartó szakemberek, a mezőgazdászok és a vízügyesek sem egyforma érdekek szerint állnak a kérdéséhez. Ahol a csatornákat öntözésre használják, és ezért a mezőgazdasági szolgáltatást tartják elsődlegesnek, ott a karbantartás miatt szezonon kívül – novembertől februárig – a medreket leürítik, javítják, takarítják. Amint arról lapunk többször írt: eközben például a legkritikusabb helyen, a Homokhátságon az elsivatagosodás miatt aggódó szakértők azt szeretnék, ha a csatornák minél tovább és minél több helyen tele lennének, hogy így mindig optimális legyen a környék talajvíz-szintje. Okultak az aszályból: ott, ahol erre lehetőség van, visszatartják a vizet, írta erről a vízügyi igazgatóság. A Tiszán kialakult árhullámokból a többletet csatornákba és tározókba vezették, észak-keleten a szabolcsveresmarti Rétközi-tóba 5,6 millió, a szamossályi tározóba 300 ezer, a Hódos patakba 100 ezer köbmétert juttattak. A tájvédelem, a vízvisszatartás fontosságát mintha a termőföldet eddig főleg jövedelemforrásként tekintő agrártermelők is kezdenék szem előtt tartani. -Megkerülhetetlen, hogy vízgazdálkodásról beszéljünk az Alföld területén, vissza kell térni a csapadék visszatartására, mondta a fideszes Farkas Sándor agrárminszter-helyettes egy őszi szakmai konferencián. Ugyanakkor azt is elismerte: ahhoz, hogy normalizálódjon a talajvízszint, akár másfél évtized is kell.

Aszály és csapadék váltja egymást

Rendszeresebbek lesznek az aszályos időszakok, de csapadékból is több hullik Magyarországon a következő évtizedekben – ez olvasható ki az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) hatodik, 2021. végén megjelent átfogó értékelő jelentéséből. A dokumentum összeállítói feloldották a két állítás között feszülő látszólagos ellentmondást: nem egyenletesen elosztva esik majd több eső (vagy hó), hanem a rendkívüli időjárási események kategóriájába sorolható, villámárvizeket is hozó özönvízszerű esőzések, illetve a rövid, de intenzív esős periódusok és a hosszú szárazságok válnak gyakoribbá. A koncentráltan lehulló csapadék sem az egyszeri aszályt, sem a több évtizedes kiszáradási periódust nem tudja ellensúlyozni: a régióban, és azon belül is elsősorban a Duna–Tisza közén a 80-as évek eleje óta egyre fokozódik, és immár a talajvízszint több méteres csökkenésével jár a vízhiányt, mert az egyszerre lezúduló vízmennyiséget az ár- és belvízvédelmi rendszer a lehető leggyorsabban elvezeti a nagy folyókon keresztül.

A vízgazdálkodást ugyanakkor a jelenleginél is jóval komolyabb kihívások elé állítja, hiszen olyan vízlevezető illetve vízvisszatartó rendszereket kell(ene) kialakítani, amelyek megbirkóznak a rendkívüli ár- és belvízhullámokkal, de tartalékolják is a víztöbblet egy részét aszály idejére. A megoldást a magyar szakértők az ezredforduló előtt kidolgozták, és még az első Orbán-kormány idején el is kezdték megvalósítani, ám a Vásárhelyi terv továbbfejlesztése néven emlegetett, gátak helyett inkább a geológiai adottságokat kihasználó átmeneti árapasztó tározókra épülő rendszerből máig jórészt csak a betonból megépíthető elemek készültek el, de önmagukban azok is működésképtelenek. 2010 után a hivatalba lépő kormányzat új vízgazdálkodási stratégiát fogadott el, amely a katasztrófavédelmi logikájú árvízvédelem helyett a megelőzésre és a vízmegtartó gazdálkodásra helyezte volna a hangsúlyt, ám a valóságban ennek az ellenkezője történt. A vízügyi feladatok a belügyi tárcához kerültek, a vízügy korábbi szervezete leépült, a szakemberek többsége a privát szférába vagy külföldre távozott. Ami ma az ágazatban történik, az nagyrészt a gátak és az árterek közmunkások közreműködésével zajló karbantartására szorítkozik, koncepcióváltásnak, a klímaváltozásra történő felkészülésnek semmi jele.

Rövid távon a legtöbb problémát a kiterjedt aszályok mellett valószínűleg a folyók tavaszi-nyáreleji víztöbbletének zsugorodása okozza. Ennek egyik oka a folyók vízutánpótlásában kulcsszerepű gleccserek visszahúzódása (eddig nagyjából a 30-40 százalékuk tűnt el, a század hátralevő részében várhatóan a meglévő mennyiség kétharmada is odalesz). A másik pedig a megnövekedett téli átlaghőmérséklet, amelynek következtében sokkal kevesebb hó esik: például a Duna egész vízgyűjtőjén évszázados negatív rekord a hóban tárolt vízkészlet mennyisége. A várható következmény, hogy a hótakaró, ha van, már tél közepén elolvad, illetve hó helyett eső formájában jön a téli csapadék, olyankorra időzítve a folyók áradását, amikor annak vegetációs szempontból semmi haszna; ezt látjuk ezekben a napokban. A hagyományos hóolvadási periódusban pedig nem lesz ami elolvadjon – és feltöltse például az öntözőcsatornákat -, beárnyékolva a ma még kedvező mezőgazdasági kilátásokat.